Eltűnt a lelkem? Mi történt?

Egyszerűen csak ingadozol a pólusok között... az élet erről szól.

Egyik pólus sem igaz... hazudik mindkettő.

Én szeretem Isten nagyon. De amikor már nem tudok több csúnyát mondani magamból, van amikor gátlások nélkül őt is beveszem. (és utána nincs lelkiismeretfurdalásom).

Csak dühlevezetés az egész.

Hogy érzed, hogy az érzéseid nullán vannak?

Utálod a bénákat, bántani akarod őket?

Isten nevét egyébként butaság félni. A szeretetben nincs félelem.

Nem lesz semmi bajod. Csak ha depressziós vagy, az nem jó.

Egyébként csak ez érdekel, hogy elkárohozl-e vagy sem?

Nem tűnt el a lelked, ilyen alapon a fél( sőt...) világ lelketlen emberekből állna.

Igazából nem tudom, hogy mi történik veled, valószínűleg nem is ismerlek, de mintha kezdenél kinőni ebből a mélyen vallásos életformából.Tanácsnak én csak annyit tudok mondani, hogy élj úgy, ahogyan neked jól esik,Ha neked ez az új állapot megfelel, akkor minden rendben.

-Dr.Úr,még egy beutalót a Lipótmezői Elmegyógyintézetbe!

Ez van...Istened a Pokolba küld!!!

Leállt Isten munkája benned, lecsúsztál testbe és kezd megkeményedni a szíved. A szív keménységét a bűn és a hitetlenség okozza.

Ha nem műveled a szíved az Igével, és nem élsz semmilyen szellemi életet, akkor a hitben hajótörést szenvedtél. A hitben járáshoz elkötelezettség kell. Gyülekezet nélkül még ha nagyon erőlködnél, akkoris csak felszínes keresztény lehetnél. Hiába szereted az Urat, ha nem kapsz intést, feddést, buzditást, akkor a tövisek meg a gazok megfolytják a benned lévő hitet, és nem gyümölcsöt fogsz teremni, hanem töviseket és bogácskórót. Gondold meg magad, vedd elő a Bibliát, munkáld a szíved és keresd Istent amíg nem késő.

Isten áldjon! :-)

Luk 11:24 Mikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresvén; és mikor nem talál, [ezt] mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem.

Luk 11:25 És [oda] menvén, kisöpörve és felékesítve találja azt.

Luk 11:26 Akkor elmegy, és maga mellé vesz más hét lelket, magánál gonoszabbakat, és bemenvén ott lakoznak; és annak az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél.

Ha gondolod írj privátot, én nagyon hasonlón mentem keresztül. Régen, gyerekként nagyon vallásos voltam (olyannyira, hogyha fiúnak születtem volna, ma már valószínűleg egy szeminárium köveit taposnám:), aztán nagyon eltávolodtam Istentől és a vallástól. Mostanában kezdek rájönni, hogy teljesen nem tagadhatom meg a múltamat, mert abba belebetegszem, nem érzem jól magam a felvett életstílusommal. Azonban az is biztos, hogy katolikus sem leszek már soha, ugyanis nagyon jól tudom, hogy miért szakítottam a vallással, és ezeket az indokokat továbbra is helyénvalónak érzem.

De Istenben még tudok hinni, és azt hiszem, kezdek arra is rájönni, hogy hogyan tehetném emberibbé, "bensőségesebbé" - ahogy a hívők szeretik mondani:) - az életemet.

A leírásodban azt veszem észre, hogy abban a tipikus vallásos/nem vallásos határon lévő zűrzavarban szenvedsz, mint anno én:)

(Amúgy offolva: milyen érdekes, hogy soha, hívőként és nem hívőként sem voltam Isten nevével káromkodni. Valahogy annyira alpári, máig elszomorít, ha valaki szájából ezt hallom. Ez különös...)