Az emberek miért nem akarnak örökké élni egy tökéletes földön, tökéletes testben?

"Boldogok a lelki szegények, mert övék a menynyek országa." (Mt 5:3)

Krisztus olyanokat hirdet boldogoknak, országa polgárainak, kiket a világ szán és megvet, miáltal a keresztény világnézetet homlokegyenest ellentétbe állítja a világ felfogásával. (V. ö. Kor. I. 1, 27. sk. Jak. 2, 5.) Lukács a nyolc boldogság helyett csak négyet említ : a szegénységet, éhséget, sírást és üldözést ; de azok ellentétével is megvilágítja a boldogságok értelmét. Lelki szegények azok, kik a földi javakhoz rendetlenül nem ragaszkodnak, boldogságukat nem bennük keresik, azokat másoktól nem irigylik, Istentől rendelt sorsukban megnyugszanak ; ha pedig földi javakban bővelkednek, azokat Isten dicsőségére és embertársaik javára használják. Lukács egyszerűen szegényeket mond (6, 20.), s érti alattuk a kis embert, a gyengét és elnyomottat. Krisztus a boldogságok közt első helyen említi a szegénységet, mert ez legjobban megfelel a világról való lemondásnak és a túlvilági törekvésnek ; persze, ha az nemcsak az erszény, hanem a szív szegénysége is. A szegényt kevesebb érdekszál köti a világhoz. Általában az evangélium kedvez a szegénységnek (Máté 6, 19—21; 10, 9. sk. 11,5; 13,22 ; 19,21. skk. Luk. 6, 24 ; 12, 33. sk. Jak. 2, 2—7.); szerinte a szegény Isten barátja, az Isten országának kiváltságos osztálya. A gazdagságot lehet ugyan jól is használni, lelki szegénységgel párosítani, az erény eszközévé tenni. (Sir. 31, 8. skk. Máté 6, 20. Csel. 4, 32. skk.) De annyi bizonvos, hogy a gazdagság nagy kísértés, gond és veszedelem. Az evangélium ezen tanítása elhárítja a gazdagság és szegénység harcát, s egyetlen megoldása a ma annyira égető társadalmi kérdésnek. Sok régi és új magyarázó a lelki szegények alatt az alázatosakat érti; újabban pedig némelyek az egyszerű jámbor népet, mely tanulékony, engedelmes szívvel fogadta az Ür tanítását. A lelki szegények jutalma a mennyek országa. Már e földön is jobban beülik és Krisztus idejében is könnyebben belépett a lemondást hirdető és túlvilági boldogságot ígérő egyházba a szegény, mint a gazdag ; a másvilágon pedig Isten a földi nélkülözésért mintegy adósa neki a boldogsággal (Luk. 6, 24.), melyből a gazdag mar e földön kivette részét.

Boldogok (itt és ott) azok, kiknek szivök e világ javaihoz nem ragaszkodik, kik azok hiányát békével tűrik, s ama javak birtoka mellett, a mennyország után úgy törekszenek, mintha azokat nem is bírnák (Kor. I. 7,29.30.); ezek a keresztény érzület mennyországát magokban hordozzák, s túl a síron megnyerik a mennyországot (lásd Máté 3,2.). Ezeknek ellentétei, kik nem úgy éreznek, ama gazdagok, kikre az Úr jajt mond Luk. 6,24.. A földi jó magában foglalja mindazt, mik a földön vagyunk, a mit bírunk és tehetünk. Azért, a ki ezekben érzésére nézve szegény, alázatosnak is mondathatik. Azért értik többen a lelki szegények alatt az alázatosokat. A világ azt mondja: Mily boldogok a gazdagok, kik pénzzel és mindennemű jóval bírnak!

"Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld." (Mt 5:5)

A szelídek örökölni, birtokolni fogjak a földet, nem ezt a sárgömböt, melyért az erőszakosak harcolnak, s ahol a szelídek a rövidebbet húzzák, hanem az igéret földjét, a földi messiási országot és annak folytatását a mennyben. (V. ö. Zsolt. 37, 11.)

Szelídek, kik nem haragusznak, nem veszekesznek, nem versengenek, hanem inkább tűrnek és hallgatnak. A világ azt mondja: Mily boldogok, a kik mindenen áttörhetnek, és mindenben erőt nyernek! Ezeknek a jutalma az, hogy mindenütt békében és nyugodtan élnek; egyszersmind: ezek fogják bírni a jövendő örökséget. A földet, országot gyakran nevezik a próféták képleg a mennyország helyett.

A hívőknek egy, közös reménységük van (Ef 4:3-6), az apostolok és a hívők hite azonos értékű (2Pt 1:1). Mt 24:45-51 a példázat a 24-25. fejezet egészével együtt vigyázásra és sáfárkodásra int, nem a 20. századról jövendöl. A Jel 7 és 14-beli 144 000 nem lehet az elmúlt 2000 év folyamatosan elhívott összes felkentje, ui. egységes csoportként megéli a "nagy nyomorúság" elejét. A Jel 7. "nagy sokasága" is a jövőben jön ki "a nagy nyomorúságból": a mai Tanúk nem tartozhatnak közéjük (7:13-14). Lk 12:32 a 12 apostol kicsinysége nem a számukra, hanem a helyzetükre utal (Ne félj...! Lk 12:22, 25,29). Az "ország" itt nem helyre utal (a mennyre), hanem szívbeli állapotra (Róm 14:17-18, Lk 12:31). Jn 10:16 Jézusnak már az 1. században vannak más juhai, ti. a nem zsidó népek, és nem 1935 után lesznek (Mt 10:5-6, 15:24 vö. Mt 28:19, Ef 2:14).

[link]

Isten országában nincs első és másodosztály. Aki hisz, azt Isten a gyermekévé fogadja (Jn 1:12-13), az Isten fia (Gal 3:26, 4:6, Róm 8:15-16), Istentől született (1Jn 5:1, Jn 3:1-8), vette a Szentlelket (Jn 7:37-39), a Messiás elpecsételte a Lélekkel (Ef 1:13-14, 2K0r 1:22), megkeresztelte és meg-tatta a Lélekkel (1Kor 12:12-13), abban Krisztus vett lakozást (Ef 3:17), az a Lélek templomává lett (1Kor 6:19-20). A 144 000 a megtérő zsidókról szól; a Társulat szerint azért nem lehetnek zsidók, mert a törzsek névsora nem egyezik az egyik ószövetségi listával, de egyrészt az Ószövetségben található húsz törzslistából csak három egyezik (!), másrészt Dán és Efraim a bálványimádás miatt hiányzik. A Lk 12:32-ben a tizenkét tanítvány mint új Izrael valóban „kicsiny nyáj" volt, amely rászorult az Isten gondviselésébe vetett bizalomra (lásd a szövegkörnyezetet). A Mt 22:14 előtti példázatból kiderül, hogy ki a „sok meghívott" és ki a "kevés választott"; a meghívottak (a kortárs zsidók) nem jöttek el a királyi menyegzőre, az utcáról behívott vendégek (a népek) viszont a korabeli szokás szerint vendéglátójuktól kapnak ünneplő ruhát. A hallgatag „vendég", aki csak fogyaszt, de nem kér az ünnepségből, megsérti a házigazdát, joggal dobják ki: akik bent maradnak, azok a választottak - nem a 144 000. A Jn 10:16 „más juhai" sem JT „földi osztályára", hanem a népekre vonatkozik. A Jel 7:9-ben a ..nagy sokaság" igenis a mennyben van, „a trón előtt" {enópion), nem csupán a trón „látóterében" (NWT), akárcsak a Jel 14:3-ban a 144 000 (enopion itt is. kétszer). A 2Thrssz 2:13-14 sem arról szól. hogy a 144 000 lenne kiválasztva a „Krisztus [mennyei] dicsőségében való részesedésre". Az előző versek azokról szólnak, akik nem hisznek az igazságban. hanem a hamisságban gyönyörködnek, akiket Isten ezért kiszolgáltat a tévelygesnek, és a Sátán el is csábítja őket; ezzel szemben a thesszalonikai hívöket Isten „kezdettől fogva üdvösségre" (megmenekülésre) „választotta ki". Itt nem az előre kiválasztásról van szó (nem az eklegomai áll perfectumban), hanem Istennek az evangelizáció során végzett válogatásáról (a haireó áll aorisztoszban, ami két lehetőség közüli egyszeri választást jelent); a hitetlen engedetlenség és a hívő engedelmesség áll egymással ellentétben, nincs szó a 144 000-ről. Az 1Pt 1:5-8 sem a 144 000 üdvösséget garantálja: Péter a világban szétszóródott (1:1-2), újjászületett (1:3) hívőknek ír. akik az övével „azonos értékű hitet" vallanak, akik e hit révén isteni természet részesévé váltak, és megmenekültek a pusztulástól (2P1 1:1.4). A Zsid 12:22-24-ben az „elsőszülöttek ünnepi seregé"-nek neve fel van írva a mennyben, az „élet könyvében" (vö. Jel 20:11-15); ha ez az „ünnepi sereg" a 144 000-re vonatkozna. akkor csak ők üdvözülnének - senki más.

Az Újszövetségben a mennyei és a földi osztályok létezése egyértelmű utalásokat tett volna szükségessé arra vonatkozóan, hogy melyik ige, szakasz vagy levél kikről szól, és kiknek szól. Ilyen utalások nincsenek, tehát vagy az Újszövetséget kell kidobnunk a szentírók döbbenetes, félrevezető gondatlansága miatt, vagy pedig a szétválasztásról szóló tant. Különben a 144 000 állítólagos kiváltságait tekintetbe véve a Tanúk tömege teljesen fölöslegesen veszi a kezébe a Bibliát, hiszen annak csak töredéke szól róluk és nekik. Az 5,6 millió Tanúnak valóban csak az „Őrtorony" olvasása marad...

Kérdéses ezenkívül, hogy ki tudhatja. hányan tértek meg az első keresztény generáció alatt a 144 000-ből. és hogy hányadiknál állt a számoló Russell és hívei fellépésekor?

A két osztály rendszere

„Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet. Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is EGY REMÉNYSÉGRE szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van.” (Ef 4:3-6)

Jehova Tanúinak két osztályos rendszere egy mondatban így hangzik: Csak 144 000 különlegesen kiválasztott ember jut a mennybe, minden más megmenekült a paradicsomi földön él majd örökké. Bár ez a tan jelentős hatással van az eszhatológiára, már itt foglalkozom vele, mivel elválaszthatatlan Jehova Tanúinak földi gyülekezeti életétől.

Mennyei és földi osztály

Az Őrtorony Társulat szerint többféle felosztás létezik. Mindenekelőtt az ezeréves birodalomra és az örökkévalóságra tekintettel megkülönbözteti a mennyei és a földi világot. A mennyei Jehovának, Krisztusnak és a „többi" hű angyalnak, továbbá a mennyei osztály, vagy „felkent osztály”, a Mt 24,45kk szerinti „hű és értelmes rabszolga" 144 000 tagjának van fenntartva. A felkent osztályhoz tartozik Jehova minden hű. és kipróbált tanúja, aki 1935-ig az Őrtorony Társulathoz talált (tehát addig az évig, amelyben hivatalos „dogmaként” kihirdették ezt a tant). Eközben persze - mondják - 1935 óta is mindig akadnak egyesek, akik közvetlen szellemi kinyilatkoztatást kaptak arról, hogy ők szintén a felkentek osztályához tartoznak. Ezek a földön élők, ha nem habiak meg előbb, szintén elragadtatnak a mennybe, és azután azokkal a tagokkal együtt uralkodnak a földön Krisztus vezetése alatt, akik már korábban meghaltak. A felkent osztályt pünkösd óta, tehát a gyülekezet létrejöttével egyidőben, Jehova szellemének hatása hívta életre. így az ószövetségi korból senki sem lesz a mennyben az Őrtorony-féle elképzelés szerint.

A felkentek, ill. „hű szolga” osztályán kívül még más csoportok isvannak, különösen is a „más juhok" „nagy sokasága” (Jn 10,16; Jel 7,9). Ezek a ,juhokhoz hasonló emberek", ahogyan az Őrtorony-irodalom nevezi őket, a „földi osztálynak" számítanak, akiken Krisztus a felkent osztállyal együtt uralkodik. Ehhez a földi osztályhoz tartoznak Jehova Tanúinak azok a milliói, akik ma érnek vagy a korábbi évtizedekben éltek - a 144 000 kivételével. A juhokhoz hasonló emberek rendeltetése az, hogy örökké a földön éljenek. Ugyanígy velük együtt nagyszámú más ember, aki életében nem volt Jehova Tanúja, de akiket a millennium idején Jehova újjáteremt, hogy bebizonyítsák hűségüket, és utána szintén örök életre jussanak a földön. A millennium idején fognak uralkodni a földön az újra életre keltett (Dl. újjáteremtett) ószövetségi pátriárkák és próféták. Mindazok, akik nem tartoznak az említett csoportokhoz, vagy eljátszották bizonyítási lehetőségüket a millenniumban, annihilálódnak, megsemmisülnek, amint már szó volt róla.

Az Őrtorony Társulat tudja, hogy ezzel a kétfelé szakítással sokat, nagyon nagy lemondást követel híveitől, legtöbbjük számára mindenekelőtt a lemondást arról, hogy örök életük legyen Krisztussal a mennyben. Ezért nem kerülheti meg ezt a kérdést „Az igazság, mely örök élethez vezet" című írásában: „Hitted-e ezelőtt, hogy minden jó ember a mennybe megy?" Majd így folytatja:

,,Ha igen, akkor nyilván arra számítottál, hogy te is közéjük tartozol, hiszen arra törekedtél, hogy helyes életet élj. Nyilván azt is remélted, hogy ily módon ott újra találkozol elhunyt szeretteiddel. Mikor azonban erre számítottál, tudtad-e, hogy a Biblia szerint az Isten olyan hű szolgái, mint például Dávid király és Alámerítő János nem mentek a mennybe? (Cselekedetek 2:29.34; Máté 11:11) Tudtad-e abban az időben, hogy az emberiség közül az elmúlt ezerkilencszáz év folyamán kiválasztott csupán 144 000 személy nyer mennyei életet?" (i. m. 78k).

„Hogyan tudhatja valaki, hogy a Tdcsiny nyájból' való" – kérdezte az imént ugyanez az írás, és a következőket válaszolja:

„Az Isten szelleme működésének segítségével, amely beléjük plántálta a mennyei élet reménységét és táplálja is bennük ezt a reménységet. ... Az Isten szellemének működése folytán az ilyen személynek egész kilátása és reménysége megváltozik, úgyhogy a gondolatai és imái Isten szolgálatára összpontosulnak mennyei reménységgel a szeme előtt. A Krisztussal való együttlét a mennyben számukra fontosabb bármely földi köteléknél" (i. m. 78. o.).

A 144 000 kicsiny nyájához tartozók „...olyan személyek, akik teljesen hisznek Istennek a Krisztus által jövő megmentés gondoskodásában. Olyan emberek, akiknek az élete az Ördögöt hazugnak bizonyítja, abban az állításában, hogy az emberek csak önző előnyökért szolgálják Istent. Jehova a csodálatos elhatározása szerint a maga dicsőségére használja fel őket. - Efézus 1:9-12.

Jézus Krisztus vezetésével mint királyok és papok közreműködnek a mennyből Jehova emberekkel kapcsolatos akaratának keresztülvitelében. Milyen jó lesz majd, ha olyan emberek lesznek az uralkodók, akik hűségeseknek bizonyultak Istenhez! (Jelenések 20:4) .Mily nagy áldására lesz majd a föld lakosainak, midőn ezek a mennyei papok alkalmazzák rájuk Krisztus váltságáldozatának jótéteményeit, meggyógyítva őket szellemileg, elmebelileg és testileg, míg végül elérik a teljes tökéletességet! - Jelenések 21:2-4" (i. m. 76k).

Ebben az összefüggésben hadd emlékeztessünk Jehova Tanúinak váltságdíj-tanára: Ez megteremti a tökéletes emberi élet lehetőségét a földön. A mennyei életet azonban a 144 000-nek magának kell „megszolgálnia”, amennyiben méltó mivoltuknak bizonyságát adják. Ez a bizonyíték a Krisztus váltságdíja által lehetővé tett tökéletes földi életük itt és most történő „feláldozásából" és a mennyei dicsőség iránti tökéletes odaadásból áll. Ez a magatartás megint csak az Őrtorony Társulat tanai iránti feltétlen hűségben nyilvánul meg.

A sok juhnak, illetve ,juhhoz hasonló embernek", akik állítólag nem törekszenek a mennybe, akik „földi természetűek" és nem Isten szellemétől „újjászületettek" (vö. Őrtorony 1982. február 1. 9kk) nem marad más hátra, mint hogy beletörődjenek sorsukba a „paradicsomi földön”, és engedelmesen szolgálják a 144 000-et. Nekik is meg kell szolgálniuk öröklétüket. Ha egy Jehova Tanúja nem ad havi „szántóföldi szolgálati jelentést" (ld. alább), „tétlen testvérnek" tekintik, és alig van reménye Armageddon túlélésére. Ez a szolgálat nem csak majd a millenniummal kezdődik, hanem már most. A 144 000 számára végzett szolgálat éppenséggel feltétele annak, hogy később a paradicsomian megújult földön élhessenek. A 144 000 ezzel több szempontból is „társmegváltóként" lép Krisztus mellé.

Kritikus kérdések

Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy csak 1935-ben dogmatizálták ezt a tanítást. Korábban nem volt ismeretes az Őrtorony-hívek számára ebben a kötelező formában. Sokan közülük, de majdnem minden keresztyén az elmúlt két évezredben, sőt a régi szövetség hívei is ezek szerint hamis reményeket tápláltak a mennyeidicsőségről. Isten becsapta volna őket, ha ez a Rutherford által dogmatizált tanítás helytálló lenne. Ez az elképzelés azonban összeegyeztethetetlen az Istenről szóló bibliai tanítással, aki egy személyben igazság és szeretet (2Sám 7,28; Jn 14,6; Un 4,16 stb.).

E történeti és - a szó szigorú értelmében vett - „teológiai" érv mellett további kérdések merülnek fel az Őrtorony Társulat egzegézisével kapcsolatban. Nézzük meg közelebbről is a legfontosabb helyeket:

Mindenekelőtt ez a kérdés adódik: Jn 10,76-ban valóban , juhhoz hasonló emberekről" vagy „Jónádábokról", azaz Jehova Tanúinak 1935 óta összegyűjtött nagyobbik részéről van szó? Az evangéliumok valami mást mondanak: A más juhok a pogánykeresztyének, akik a zsidókeresztyénekhez jönnek (vö. Goppelt 1978, 619kk). Jézus Izraelben élt és működött, tehát elsősorban a zsidókhoz szólt. Mt 15,24-ben kifejezetten azt mondja: „Én nem küldettem máshoz, csak Izrael házának elveszett juhaihoz" Tanítványaihoz így szól: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izrael házának elveszett juhaihoz" (Mt 10,5k). Csak később - teljes mértékben feltámadása után növeli a hatósugarat, amikor megparancsolja: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népetl" (Mt 28,19). Az Apostolok Cselekedeteiben pontosan követhető, hogyan kezdődött Jeruzsálemben a misszió, és hogy onnan - szinte koncentrikus körökben — először a szomszédos területekre, majd egyre messzebbre terjedt. Ezért mondja Jézus mennybemenetele és pünkösd előtt:"... erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig" (Csel 1,8).

János evangéliumában már akkor felcsendül az egyre jobban terjedő örömhír, amikor Jézus a rá hallgató, a Tóra „aklából", azaz a törvény kerítésén át hozzá jövő zsidóknak ezt mondja: „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni fognak hangomra: és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor (Jn 10,16). A pali levelek egyértelműen azonosítják ezt az egy nyájat az egy pásztor alatt: ez a zsidó- és pogánykeresztyének egysége: „Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus" (Kol 3,11; vö. lKor 12,12k; Gal 3,28; Ef 2,11-12).

Az idézett helyeken említett „izraelitákat" nem lehet „spiritualizálni" és ezzel valamilyen más (például mai) csoportra vonatkoztatni, mivel itt a háttérben a zsidó- és pogánykeresztyének egy Úr által munkált (nem konfliktusmentes) egyesülése áll (vö. Gal 2; Csel 15 stb.). Jehova Tanúinak „magyarázata", hogy „Izrael" vagy a „zsidók" fogalma a Teokratikus Társaságra és követőire vonatkozik, szabad allegorizálás következménye, és mivel minden szövegbeli alapot nélkülöz, mint önkényes értelmezést el kell vetni. Ezt megerősíti egy pillantás a további bibliai helyekre, amelyeket az Őrtorony Társulat a maga érvelésének „alátámasztására" hoz fel.

Így 2Kir 10,15-28, amely a „Jónadáb-osztály" megalapozásának „kardinális helye", semmi mást nem ír le, mint azt, hogy Jónádáb, a keni Rékáb fia hűségesen szolgálja Jéhú izraeli királyt, és segít a Baál-kultusz kiirtásában. E történet alkalmazása a halál utáni világ földi és mennyei osztályba sorolásának „előárnyékolásaként" szabad asszociáción nyugszik. Egy idegen származású történeti személynek egy izraelihez fűződő szolgai viszonyáról szól, és a puszta néven kívül semmiféle támpont nincs a szövegben.

Nehezebb az utolsó ítéletről szóló példázat magyarázata Mt 25,21-46-ban, amely a Juhok" és a „kecskék" szétválasztásáról és azokról a jó cselekedetekről beszél, amelyeket a Juhok" tettek Jézus testvéreinek. A teológiai kutatásban többféle magyarázata van annak, hogy kikre vonatkozik a , juhok" és a „kecskék", továbbá a „Jézus testvérei" megnevezés. Joachim Jeremiás úgy gondolja, hogy a juhok és kecskék a „pogányok", akik „a végítéletben arra a tevékeny szeretetre vonatkozó kérdést kapnak", amelyet „a szűkölködők formájában" jelen volt Jézus iránt tanúsítottak (Jeremiás 1977, 207. o.). Gerhard Maier is abból indul ki, hogy a juhok és a kecskék esetében „nemkeresztyénekről" van szó, a „testvérek" azonban Jézus tanítványai, akikkel a nemkeresztyének vagy jót vagy rosszat tettek (Maier 1980, 337k). A példázatban tehát semmiképpen sem a keresztyénségen belüli osztályokról van szó, amit már a bevezető versek is világossá tesznek:

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléjeminden népet, ő pedig elválasztja őket (a népek tagjait!) egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja" (Mt 25,31-33).

Következő vizsgálandó kérdésünk, hogy az ószövetségi hívők valóban nem jutnak-e a mennybe. Az Őrtorony Társulat által felhozott helyek, mint Mt 11,11 és Csel 2,29-34 semmiképpen sem azt nyújtják, amit felszínesen beléjük szeretnének olvasni. Mindegyik alkalommal összehasonlításról van szó. Csel 2,29-36 megmutatja a különbséget Jézus és Dávid király között: Jézus felment a mennybe, és Isten, az Atya jobbjára ült, Dávid azonban nem, mivel ő nem a Messiás, hanem csak emberi őse -, ami azonban még nem jelenti azt, hogy nincsen mennyei reménysége (ld. alább). Mt 11 Keresztelő János példájánösszehasonlítja a régi és az új szövetség híveit:"... nem támadt aszszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála." Mindkét hely a kegyelem teljességét hangsúlyozza, amely Jézus által jött a világba, és amelyet a régi szövetség hívei csak várhattak (vö. Jn 1,14; 3,lkk; Mt 13,17; Lk 2,25kk). Mivel Jézusban megjelent ez a kegyelem, és az üdvtörténetnek új korszaka kezdődött, „a mennyek országában a legkisebb is nagyobb nála". Gerhard Maier ezt írja Mt 11,11-ről:

„Az Isten országának Jézussal való elindításával lehetséges az újjászületés Isten Lelke által. Az újjászületett ember Jézus testének részévé lesz... Isten Lelke állandóan benne lakik, és növeli az új embert (2Kor 4,16). Jánosnak még nem lehetett része ilyen újjászületésben. Ezért az újjászületettek, azaz Jézus tanítványai között a legkisebbis nagyobb nála" (Maier 1979, 380. o.).

Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy Keresztelő János, Dávid és a régi szövetség többi igaz embere számára ne vezetne út a mennybe. Az a kegyelem, amelyet a Messiás megjelenésével vártak, sokkal inkább visszamenőleg hat, mivel Isten a hitükre tekint. Különösen a Zsidókhoz írt levél 11. és 12. fejezete, amelyet az Őrtorony Társulat a pátriárkák mennyei reménységének kétségbevonására állítana csatasorba (ld. feljebb), a legerősebb bizonyíték a régi szövetség hithőseinek mennyei reménysége és annak valós alapja mellett. Zsid 11,16 ezt mondja: „így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli az Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített." Ez a város kétségtelenül ugyanaz, amely az új szövetség híveinek is rendeltetett: „a mennyei Jeruzsálem" (Zsid 12,22; Jel 21). Az ószövetségi pátriárkáknak és prófétáknak tehát ugyanaz a mennyei reménységük mint az új szövetség részeseinek. Ha Zsidók 11,39 azt mondja, hogy „mindezeken ... nem teljesült be az ígéret", ez semmiképpen sem a mennyei reménység teljesedésének elmaradására vonatkozik Isten részéről, hanem a gyülekezet, az élő szervezet tökéletesítésének titkára, ez pedig a régi és az új szövetség tagjaiból áll. Fritz Laubach találóan magyarázza ezt a titkot:

„...egymás mellett állnak a régi és az új szövetség hívei. Az Ószövetség férfiai számára még nem teljesült az ígéret -, ezzel azonban nem szűntek meg Isten ígéretei. Csak a gyülekezet megalakulásával lesz teljes Isten népének száma. A gyülekezet beteljesülésével minden, az ószövetségi tanúknak adott ígéret teljesülni fog, így az Izraelnek adott sok földi ígéret is, amelyek megvalósulása mindmáig hátravan" (Laubach 1977, 251. o.).

Az utolsó mondattal Laubach valami fontosra utal: A végső idők fejleményeire földi és mennyei ígéretek vonatkoznak. E felismerés révén Jehova Tanúi érvelésének is van némi igazságmagva. Persze elkövetik azt a hibát, hogy ezeket az ígéreteket nem időben egymás után, hanem tárgyuk szerint egymás fölé helyezik. Másszóval: sok evangelikál egzegéta szerint az Ószövetség különböző próféciái - például „a népek, akik Sionhoz jönnek", „a farkas, aki a báránnyal lakik", „az oroszlán, aki szalmát eszik", a „kardokból ekevasak" és hasonlók (vö. Ézs 2,2-4; 11,6-9; 65,17-25; Mik 4,1-5 stb.) - a Jel 20,1-6-ban említett, titokzatos, sokféleképpen magyarázott, az egyház és a világ története folyamán sokszor visszaélésre használt „ezeréves birodalomra" (millennium) vonatkoznak. Az ezeréves birodalomnak ezen a földön kell létrejönnie és az örökkévelóságot megelőznie. Csak az örökkévalóságra érvényesek az „új ég és új föld" ígéretei (az utóbbi nemcsak „megtisztul", hanem valóban újjá lesz teremtve, ahol is a menny és a föld átjárja egymást, és minden emberi képzeletet felülmúl; Id. a „Végső dolgok" című részt).

Jehova Tanúinál a millenniumra és az örökkévalóságra vonatkozó előrejelzések igen plasztikus, szinte materiális formát öltenek. Mindenekelőtt a „két osztályra" bontást írják elő az örökkévalóságig, ami bibliai-teológiai szempontból tarthatatlan. Bár Jel 20,4 beszél arról, hogy Krisztus vértanúinak serege vele együtt uralkodik a millennium idején, de az örökkévalóságra vonatkozóan, különösen is „osztályokra” szakítva ilyesmiről sehol sincsen szó.

Jehova Tanúinak „kétosztályos" tanítása - pusztán formailag - bizonyos tekintetben a diszpenzacionalista (üdvrendekben gondolkodó) teológusokra (például J. N. Darby és C. J. Scofield) emlékeztet. Ezeknél a felosztásoknál persze (a további megkülönböztetésen kívül) lényegében Izrael (a zsidókeresztyének, de részben a nemzeti Izrael is) és á gyülekezet (a pogánykeresztyének) között tesznek különbséget, és egyes diszpenzacionalisták szerint új égre és új földre - örökké elválasztott egységekként - lesznek szétosztva. Az ilyen, többféle csoportra (nem osztályra) való szétszedéstől, amely sokáig a diszpenzacionalizmus „sine qua non"-ja volt, egyre inkább eltávolodtak az elmúlt évtizedekben. Bár Izrael és a gyülekezet továbbra is különböző ígéreteket és megbízatást kapott népnek tekintendő, ez a felosztás legkésőbb az örökkévalóságban megszűnik A „kétcsoportos" vagy éppen „kétosztályos" rendszer, bárhogyan is építsék fel, az örökkévalóságban tarthatatlan.

A zsidó- és a pogánykeresztyének megkülönböztetésére (de semmiképpen sem örök szétválasztására) vonatkoznak véleményem szerint azok a helyek is, amelyek a „144 000”-ről és a „megszámlálhatatlan nagy seregről" (Jel 7,1-17) szólnak. A Jelenések könyvének magyarázatánál alapvetően arra kell ügyelni, hogy nyelve nagyon titokzatos, és sok dolgot csak szimbolikusan ír körül. Ezért óvatosnak kell lennünk a túl gyors magyarázatokkal. Mégis sok minden arra utal, hogy a Jel 7,1-8-ban és 14,1-5-ben említett 144 000 elpecsételt Izrael törzseiből való. A Jelenések szerzője különben miért venné magának a fáradságot, hogy minden törzset külön felsoroljon?! Az pedig, hogy a törzsek felsorolásának bizonyos jellegzetességei vannak (például Efraim és Dán kimarad), az az ószövetségi korban őket ért sorssal magyarázható (vö. Zahn 1924/1926, 373k), és semmiképpen sem szól az ellen, hogy ez a felsorolás Izraelre (azaz a zsidókeresztyénekre) vonatkozik.

Arra hajlok tehát, hogy szó szerint vegyem az Izraelre történő utalást, hiszen itt még egyszer felsorol minden törzset. Ezzel szemben szimbolikusan értelmezem a számokat (144 000 = 12 x 12 x 1000), mivel itt a tökéletesség számairól van szó (Izrael 12 törzse, a 12 apostol 1000-rel megszorozva), és nehezen képzelhető el, hogy szigorú matematikai determinizmus értelmében minden törzsből csak pontosan 12 000 ember meneküljön meg (ha az üdvtörténet hosszúságára tekintünk, akkor minden bizonnyal több). Jehova Tanúi pontosan fordítva tételezik fel a helyes magyarázatot: Izrael törzseit szimbolikusan, a 144 000-et szó szerint kell érteni (erről az imént már szó volt).

Jehova Tanúi tehát azt állítják, hogy csak a 144 000 lesz majd Krisztussal a mennyben, a „nagy sokaság" azonban örökké a földön él. Nézzük meg tehát azokat a helyeket, ahol a „nagy sokaság", azaz a nem zsidó népekből Krisztushoz tért sereg előfordul -, ekkor persze azt látjuk, hogy éppen az ellenkezője igaz. Jel 7,9-17-ben a következő elhelyezésről van szó (kivonatosan):

„Ezek után láttam: íme, nagy sokaság (ohlosz polüsz) volt ott, amelyet megszámlálni senki sem tudott, minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből; a trónus előtt és a Bárány előtt álltak fehér

ruhába öltözve, kezükben pedig pálmaágak, és hatalmas hangon kiáltottak:

„Az üdvösség a mi Istenünké, aki a trónuson ül, és a Bárányé!...

Ekkor megszólalt egy a vének közül, és megkérdezte tőlem: 'Kikezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?' Ezt mondtam nekik: 'Uram, te tudod1. Mire ő így válaszolt: 'Ezek azok, akik a nagy nyomorúságból jöttek, és megmosták ruhájukat, és megfehérítették a Bárány vérében. Ezért vannak az Isten trónusa előtt, és szolgálják őt éjjel és nappal az ő templomában, és a trónuson ülő velük lakik" (Jel 7,9k, 13-15).

Még egyértelműbben írja le a „nagy sokaság" tartózkodási helyét Jel 19,1:

„Ezek után hallottam, mintha nagy sokaság (ohlou pollou) hatalmas hangon szólna a mennyben: 'Halleluja, az üdvösség, a dicsőség és a hatalom a mi Istenünké..."

Feltűnő, hogy a „nagy sokaság", ill. a „nagy néptömeg" „a mennyben" található, ahol „Isten trónja előtt" és „a Bárány", a mennybe ment Krisztus előtt áll, és dicséretet mond. Hogyan magyarázza az Őrtorony Társulat az ilyen helyeket? A bibliai lexikonból idézek:

„Ebben az összefüggésben felmerül a kérdés: Hogyan mondható, hogy 'a nagy néptömeg, bár olyan emberekből áll, akik megmentésre kerültek és a földön maradnak, 'a trón előtt és a Bárány előtt áll'? (Jel 7,9). Az álló testtartást a Biblia néha arra használja, hogy jelezze: egy személy vagy személyek egy csoportja elismerésre és jóindulatra talált annak szemében, aki előtt áll (Zsoltárok 1:5; 5:5; Példabeszédek 22:29; Lukács 1:19)... Eszerint úgy tűnik, hogy a 'nagy sokaság” olyan személyekből áll, akik megmaradtak Isten haragjának idején, és akik Isten előtt állhatták vagy fennállhattak, mert elismerést kaptak tőle és a Báránytól" (Segítség a Biblia megértéséhez, 582. o.).

Mégsem meggyőző ez az allegorikus magyarázat, mert az „esztontesz enópion tou thronou..." fordulat ebben az összefüggésben nyelvileg egyértelműen térbeli helyzetet („a trón előtt állva" fejez ki (vö. Bauer 1971, 535 k, 755 k has). Az az érv is, amelyet Jehova Tanúi szóbeli vitában említettek nekem, hogy bár a nagy sokaság a földön fog állni, Isten trónja azonban a mennyben, a tömegnek – mégha nagyon távolról is - a „szeme előtt van", és kiáltása felszáll hozzá (vö. Érveljünk az írásokból, 276. o.) teljesen elmegy a szavak eredeti értelme és szándéka mellett. Hiszen a nagy sokaság elhelyezkedése egyértelmű: „a mennyben" („en tó ouranó"; Jel 19,1) sőt „Isten Templomában" („en tó naó"; Jel 7,15), szentségének központjában. Ha a nagy sokaság valóban nem a mennyben lenne megtalálható, akkor legalább valami „szakadékra" (mint a megmenekültek és elveszettek között Lk 16,26-ban) kellene utalnia; erről azonban sehol sincsen szó. Végül is a „nagy sokaság" dicsérete a maga lenyűgöző nagyságában és szépségében csak akkor érthető, ha abból indulunk ki, hogy ez a nagy sokaság a megváltottakhoz tartozik, akik a mennyei dicsőség ígéretét kapták, és akik sok nyomorúságon át jutottak el reménységük céljához. Az Őrtorony Társulatnak az az érve is, hogy a Jel 19,1.6-ban említett „mennyei nagy sokaság" „nem ugyanaz mint a Jel 7:9-ben szereplő 'nagy sokaság'", hanem „angyalokról" van szó, igen erőltetettnek hat. Egyedül arra támaszkodik, amit „a mennyben lévőkről" Jel 19,1-6 nem mond, vagyis, „hogy 'minden nemzetből' valók", és hogy „megmentésüket a Báránynak köszönhetik" (uo.). - Erre azt mondhatjuk, hogy Jel 19,1.6 éppen azért feltételezi ezt, mert 7,9 már részletezte. A kifejezésmód alapján (a görög szövegben mindkét helyen „ohlosz polüsz" szerepel, ld. feljebb) egyértelműen adódik, hogy a „nagy sokaság" Jel 7,9-ben és 19, l-ben ugyanaz. Jel 7,9 szerint is, mint mondottuk, a nagy sokaság „a trón előtt és a Bárány előtt", azaz a mennyben helyezkedik el.

A kérdést lezárva még egyszer hangsúlyozzuk: Az Őrtorony Társulat elveszi híveinek többségétől a mennyei reménységet, amikor a két osztályt tanítja. A legértékesebbet rabolja el tőlük, amit az Újszövetség mindazoknak megígért, akik Jézus Krisztusban mint Úrban és Megváltóban hisznek. Továbbra is érvényes:

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben" (1Pt 1,3-5).

Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé. Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony. Akkor hallottam, hogy a trón felől megszólal egy hangos szózat, ezt mondva: "Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak." Akkor a trónon ülő megszólalt: "Íme, újjáteremtek mindent!" (Jel 21,1-5; Vö. Iz 65,17; 66,22; 2Pét 3,13)

Azaz nem lesz menny és föld (a mostani, "régi" értelemben), hanem e kettő lényegében fedni fogja egymást.

A Szentírásban az "ég és föld" kifejezés jelentése: minden, ami létezik, az egész teremtés. Utal a kapcsolatra is, mely a teremtésen belül az eget és a földet egyszerre egyesíti és szétválasztja: a "Föld" az emberek világa; [Vö. Zsolt 115,16.] az "ég" vagy az "egek" jelölheti az égboltot, [Vö. Zsolt 19,2.] de jelölheti Isten sajátos "helyét" is, hiszen Ő, a "Mi Atyánk a mennyekben" (Mt 5,16); [Vö. Zsolt 115,16.] következésképpen a "mennyet" is, ami az eszkatologikus dicsőség. Végül az "ég" szó jelenti a szellemi teremtmények, az Istent körülvevő angyalok "helyét".

A Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük "mennyországnak". A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.

A mennyországban élni azt jelenti, "Krisztussal lenni". [Vö. Jn 14,3; Fil 1,23; 1Tesz 4,17.] A választottak "Őbenne" élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat, a saját nevüket: [Vö. Jel 2,17.] "Az élet ugyanis annyit jelent, mint Krisztussal lenni; mert ahol Krisztus, ott van az Ország." Jézus Krisztus halálával és föltámadásával "megnyitotta" nekünk a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Krisztus azokat, akik hittek benne és hűségesek maradtak akaratához, részesíti a maga mennyei dicsőségében. A mennyország mindazok boldog közössége, akik tökéletesen beépültek Krisztusba.

"Ki vagy a mennyekben" - Ez a bibliai kifejezés nem helyet (teret) jelent, hanem létmódot; nem Isten távolságát jelenti, hanem fölségét. A mi Atyánk nem "másutt" van, hanem "túl van mindazon", amit mi az Ő szentségéről elgondolhatunk. Mivel Ő a háromszor Szent, egészen közel van az alázatos és megtört szívhez.

"Jól értjük tehát, hogy a kijelentés: Miatyánk, ki vagy a mennyekben, az igazak szívére érvényes, mint az Ő szent templomára. Ugyanígy, aki imádkozik, azt is akarja, hogy benne lakjék az, akit megszólít."

"A mennyek azokat is jelenti, akik a mennyei képmást hordozzák, akikben Isten lakik és sétál."

A mennyek szimbóluma a szövetség misztériumára utal, melyben élünk, amikor a mi Atyánkhoz imádkozunk. Ő a mennyekben van, ez az Ő lakása, az Atya háza tehát a mi "hazánk". A szövetség földjéről a bűn kiűzött minket, [Vö. Ter 3.] és az Atyához a mennybe a szív megtérése vezet vissza. [Vö. Jer 3,19--4,1a; Lk 15,18.21.] Krisztusban tehát az ég és a föld megbékél, [Vö. Iz 45,8; Zsolt 85,12.] mert egyedül a Fiú "szállt alá a mennyekből", és Ő teszi, hogy mi Vele együtt oda fölmenjünk keresztje, föltámadása és mennybemenetele által. [Vö. Jn 12,32; 14,2--3; 16,28; 20,17; Ef 4,9--10; Zsid 1,3; 2,13.]

A "ki vagy a mennyekben" nem helyet jelöl, hanem Isten fölségét és jelenlétét az igazak szívében. Az ég, az Atya lakása az igazi haza, mely felé törekszünk, s melyhez már hozzátartozunk.

Mert ilyen nem lehetséges.

Semmi sem tökéletes.

De ha mégis az lenne, tehát ha már valóság lenne, csak el kéne döntenünk, hogy akarjuk-e, akkor szerintem elég sokan vállalnák.

A többiek pedig arra hivatkoznának, hogy Isten azért teremtett minket ilyennek, mert így jó. Nem azért mert rosszat akar nekünk. És azt mondanák, hogy meg van az értelme a "rövid" életnek is.

A kérdés rossz!

A jehova tanúi miért nem értik meg, hogy az emberek többsége nem kíváncsi a szektájukra? Miért kell mindenhová befurakodniuk a provokatív, nevetséges nyomulásukkal??????