A kutya és a farkas története jól kifejezi az istenhívő/ateista ellentétet?

"Egyszer egy szörnyen kemény télen a farkas napok óta éhezve nem bírt a vackában maradni, és kiment a fagyos hidegbe, hogy valami táplálékot találjon. Kóborolt egész nap korgó gyomorral, mardosta az éhség, ráadásul rendkívüli módon fázott is, így kezdte elhagyni az ereje.

Bár nem szokott az ember közelébe menni, most az éhség rávette. Óvatosan az ember házához lopózott, érezte a meleget és a hús illatát. Egyszer csak kisétált az udvarra a kutya, hogy lefekvés előtt még körbenézzen felségterületén, az udvaron. Észrevették egymást, de nem morogtak, sőt a kutya rávigyorgott a farkasra:

- No mi van, szelídítetlen rokonom, tán csak nem éhezel? Látod, hogy csöpög a húslé a számból, most adott a gazda enni. Körbenézek még az udvaron, aztán a meleg kályha mellett leheveredek, és holnap megint kapok enni.

- És ezért mit teszel, kedves szelídített rokonom?

- Ó, semmi különöset, őrzöm a házat, elkísérem vadászni. Szóval hasznossá teszem magam.

- És mitől húzod a lábad?

- Ja, csak belerúgott a gazdám, amikor nem mentem a hívó szavára. Nem szereti azt sem, ha elszököm, de szeret ő engem, néha megsimogatja a fejem.

- És mi az a seb az arcodon?

- Ja, csak rácsapott a pálcával a gazdám, amikor nem nyaltam meg a kezét, sőt még morogtam is. De akkor is jobb dolgom van mint neked, hisz van táplálékom meg meleg hajlékom.

Mire a farkas büszkén kihúzta magát, és csak ennyit mondott:

- Lehet, hogy kényelmesebb az életed, de én nem adom fel semmiért a szabadságom és a függetlenségem. Oda megyek ahova akarok, azt csinálok amit akarok, és senki nem ver össze, ha nem a parancsait követem. Éld csak tovább a szolga életed.

Azzal megfordult és boldogan visszaszaladt az erdőbe."