A Jelenések könyvében az 1000 éves királyságot, szószereint kell érteni? Mert Jézus 2000 éve felállította a királyságát. Akkor ez másik királyság?

A 20. fejezet 1-6. verse a Jelenések könyvének legnehezebb részlete. Az egyedül helyes és ma már a katholikus értelmezők közt szinte általánosan elfogadott magyarázat Krisztusnak és szentjeinek ezeréves uralkodásában az egyháznak egész földi életét látja, mely voltaképen ugyanazt jelenti, mint a más látomásokban (11, 2; 12, 6. 14.) említett negyvenkét hónap, ezerkétszázhatvan nap és három és fél év. A sátán hatalma halálos sebet kapott ugyan már az égből való letaszítása a kalmával és még inkább Jézus Krisztusnak megváltó halála által, mely az ördögöt bizonyos értelemben «megkötözte», bár hatalmát a földön nem semmisítette meg teljesen. A világ végén a sátán rövid időre (11, 9. 11: három és fél napra) visszanyeri hatalmát, midőn is teljes erejéből végső támadást fog intézni Krisztus egyháza ellen. Ez a küzdelem az ördögnek végleges bukásával fog végződni.

Az egyház első századaiban, főleg egyes eretnekek, de némely keresztények is azt hitték, hogy 20, 1-6. szó szerint értendő Krisztusnak és szentjeinek ezer évig tartó földi uralkodására (chiliasmus, «chilios» = ezer görög szótól). A középkorban, sőt napjainkban is egyes magyarázók felújították ezt az értelmezést, illetve ezt a felfogást tulajdonították a Jelenések könyve szerzőjének. Ez a magyarázat azonban nem veszi észre, hogy Szt. János tisztán szellemi országról beszél; teljesen félreismeri a Jelenések könyvének alapgondolatait és lehetetlenségekbe vezet.

1. A mélység a pokol (3. v. ; v. ö. 9, 1.) ; a kulcs az angyal hatalmát jelenti a pokol fölött, a nagy lánc (jelkép) pedig a sátán megkötözésére szolgál. — 2. A sátánt őskígyónak nevezi a próféta, Móz. I. 3, 1. alapján. A megkötözés a sátán hatalmának korlátozását jelenti ; az ezer esztendő az egyháznak egész földi élete. — 3. A lepecsételés a gonosz lélek (viszonylagos) megkötözésének megerősítésére szolgál. A gonosz lélek az Üdvözítő kereszthalála után — Szt. Ágoston szava szerint — hasonló a megláncolt veszett kutyához, mely csak azt marhatja meg, aki vakmerően vagy könnyelműen hozzá közeledik. A sátán az egyház egész földi életén keresztül csábíthatja az embereket, de senkit sem kényszeríthet a bűnre. Rövid időre, arányban az egyház hosszú földi életével. — 4. (V. ö. Mát. 19, 28; Luk. 22, 30· Kor. I. 6, 3.) Az ítélet székein ülők az Ur Jézus hívei, a már megdicsőült vértanúk (kiknek lelkeit látja a próféta) és a többi jámborok (akik nem imádták a vadállatot stb.), akár még a földön élnek, akár már a mennyország boldogságát élvezik. A megszentelő malaszt már a földön élő jámborokat is Isten fogadott gyermekeivé, az ég örököseivé és így bizonyos értelemben Jézus Krisztus uralkodó társaivá teszi. — 5. Az első feltámadás a lelki feltámadást jelenti a keresztség (illetve bűnbánat) által a megszentelő malaszt életére ; a többi halottak pedig azok, akik a megszentelő malaszt nélkül haltak meg. — 6. A prófétának lelkesült felkiáltása. A második halál az örök kárhozat (14. v.). Az összes igaz keresztények tágabb értelemben Istennek és Krisztusnak papjai, mert életük állandó jóillatú áldozat Isten előtt. (V. ö. 1, 6: 5, 10: 7, 15; Pét. I. 2, 9.)

Megrázó erővel hat a nagy harc leírásának drámai rövidsége. Az ördögnek és szövetségeseinek harca voltaképen összeesik az Antikrisztusnak (a két vadállatnak) folytonos támadásaival Isten országa ellen (19, 11—21.) ; de a próféta külön-külön írja le az Isten országa fő ellenségeinek (a pogány római birodalom előképes értelemben, — a két vadállatban küzdő Antikrisztus. - a gonosz lélek) bukását és bűnhődését. — 7. Midőn majd eltelik az ezer esztendő: az egyház földi életének utolsó időszakában. A sátán megoldozása azt jelenti, hogy a gonosz lélek (Isten megengedésével) az eddigieknél is hevesebb végső támadásra fog indulni az egyház ellen. A föld négy szeglete az összes világtájakat jelenti. Gőg és Mágóg Ezekiel 38. és 39. fejezeteiben Isten országának végső nagy ellenségei. Mágóg Móz. I. 10, 2. szerint Jáfettől származó nép, mely a Kaspi-tó környékén lakott; Gőg szintén nép, vagy Mágógnak királya. Itt Góg és Mágóg az egyháznak összes ellenségeit jelentik. — 8. A szeretett város Jeruzsálem, mint az egyház előképe. A próféta Isten büntető ítéletét több ószövetségi prófétával együtt mint nagy harcot írja le. 9. A nagy harc kimenetele : a sátán véglegesen a pokolra taszíttatik követőivel együtt. Ez a harc összeesik a 19, 21-17-יben leírt küzdelemmel, de míg ott a próféta elsősorban a két vadállat megbüntetésére fordította figyelmét, itt főleg a sátán végső sorsát rajzolja meg. A tüzes és kénköves tó a pokol. — A 10. vers ismét a pokol büntetéseinek örökkévalóságát tanítja.

Egy angyal szállt le a mennyből, hogy megkötözze a sátánt. Sokan Szent Mihályt vélik felismerni ebben az angyalban. A megkötözés ezer évre szól, és ez alatt Krisztus hívei vele együtt uralkodnak. Ez az ezeréves együtturalkodás sok vitának volt a kiindulása. Akik betű szerint vették, eretnekségbe jutottak. Az ezer év zsidó elgondolásból származhat: a hétnapos teremtésnek megfelelően a világ 7000 évig marad fenn, amelyből az utolsó ezer évre vonatkoznék Krisztus ezeréves uralma, míg az utána következő nyolcadik ezer év az örökkévalóságot jelentené. Szent Ágoston és Jeromos az ezer évet Jézus megtestesülésétől számítják. - A sátán elvesztette hatalmát Jézus megváltásával, és a keresztények a kegyelem révén valóban "királyok és papok" lettek. János ezenkívül beszél első és második halálról, valamint első és második feltámadásról. János a másik halált az örök kárhozatra értette, így az első feltámadást lelki feltámadásra kell érteni, amikor valaki elhagyja bűneit, s kegyelmi életet él. Így Krisztus ezeréves országának tagjai a keresztények, akik a kegyelem állapotában élnek, vagyis feltámadtak a bűnből a keresztség révén. Az ezer év tehát Krisztus születésétől egészen második eljöveteléig tart. A világ végén a sátán teljes hatalommal fogja támadni az Egyházat, de csak rövid ideig, három és fél napig (vö.: Jel 11,9). Góg és Magóg minden egyházellenes hatalmat, kegyetlenséget szimbolizál. Ezekiel 38-39. fejezetében ír Gógról és országáról, Magógról. Góg különben Lídia királya volt. - A szeretett város Jeruzsálem, illetve az Egyház.

Krisztusnak és szentjeinek ezeréves uralma az Egyház egész földi élete, amelyet más látomásokban a 42 hónap, 1260 nap jelentett. (Jel. 11,2., Jel. 12,6-14.). A sátán megbilincselése hatalmának korlátozását jelenti az egyháztörténelem folyamán. A világ végén a sátán az Egyház életében viszonylag rövid időre (Jel. 11,9-11. szerint három és fél napra) visszakapja hatalmát és teljes erejéből támadást intéz az Egyház ellen. Az ítélet trónján ülők a már megdicsőült vértanúk és szentek. Az első föltámadás a lelki föltámadást jelenti, a megszentelő kegyelem istenfiúi életét. A második halál az örök kárhozat (14. vers). Isten és Krisztus papjai: lásd Jel. 1,6.; 5,10.; 7,15., 1Pt. 2,9.

Az ördögnek és szövetségeseinek végső támadása az Egyház ellen, és végleges bukásuk. - Góg és Magóg Ezekiel próféta 28 és 29 fejezetében (Ez. 28,1.; 29,1.) Isten országának végső nagy ellenségei. Itt az Egyház összes ellenségeit jelentik. Az szeretett város Jeruzsálem, az Egyház előképe.

Olvasd el: [link]

A végidőkkel kapcsolatos egyik leggyakoribb tévedések az a hiedelem hogy Krisztus második eljövetele és a végítélet között földi országot fog alapítani. Az ezer évig fennálló földi messiási ország eretneksége (millenarismus, chiliasmus - millenium, chilion = 1000) a Jelenések könyve üzenetének (Jel 20) és szimbolikájának félreértéséből, illetve műfajának fel nem ismeréséből fakad. Lényege, hogy Jézus Krisztus második eljövetele után 1000 éves földi birodalmat alapít, ahol földi boldogságot biztosít választottainak. Ezután a Sátán rövid időre (3 és fél napra) visszakapja a hatalmát, melyet megtör az Utolsó ítélet, s csak ekkor jön el Isten végleges uralma. A félreértés azonban irányított, hiszen történelmi gyökerei messzebb nyúlnak vissza. A parszizmus hatása alatt álló szűkkeblű nacionalista farizeizmus és az emberiséget átölelő egyetemes boldog beteljesedés közötti kompromisszumként már korábban élt a hiedelem, hogy a Messiás földi országot alapít, melyben a zsidók uralkodnak, a pogány népek pedig, és kivált az ellenségek, szolgálni fognak. (Ehhez segítségül jött egyes szentírási próféciák nvers, betű szerinti értelmezése.) Nem csoda, hogy a millenarizmus is zsidó-keresztény szektáknál (pl. ebioniták) ütötte fel először a fejét, akiknek kapóra jött a Jelenések könyvének erőteljes szimbolikája, melyet féligszándékosan, félig tudatlanul félremagyaráztak. A kiliazmus oly erősen átitatta a keresztény lelki perifériát, hogy az. ókori egyházi íróktól (pl. Tertulliánusz), sőt némely egyházatyáktól kezdve (pl. Szt. Iréneusz) a középkori Joachim apáton és a huszitákon keresztül máig kísért egyes rajongó protestáns szekták körében. Hz a tévtan alapvetően két csoportra osztható:

1. Durva kiliazmus. Legnyersebb formájában az ún. zsidózó (azaz a zsidó vallásba visszahajló) eretnekek képviselték, akik a zsidó ritualizmust és kirekesztő partikularizmust (ill. kiválasztottság-tudatot) ötvözték a keresztény szabadság szabadosságként felfogott tévedésével. így az ezeréves földi paradicsomot megtöltötték mindenféle földi (nem ritkán erkölcstelenségig menő) élvezettel. Pedig ez az álláspont magában hordja ítéletét („Hiszen az Isten országa nem eszem-iszom, hanem igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben" /Róm 14,17/). Lélektani gyökerét helyesen tárja fel Euzébiusz, amikor Certinuszról így ír: „Amilyen vágyaktól ő maga fűlt, mint afféle érzéki ember, olyanokban álmodta az Isten országát"

2. A mérsékelt kiliazmus nem korlátozódik érzéki élvezetekre, és nem is hordoz nagy távlatokat. Forrása ui. a jelen világ kategóriáinak túlbecsülése, a túlvilág gyakorlati megvetése és korlátolt szentírásértelmezés. Schütz Antal szerint: „végső kiágazása: a régi zsidó politikai messianizmus sötét fanatizmusával és a szadduceusok jelenvilágiságával áteresztett bolsevizmus mai világuralmi törekvése" (Schütz. Dogm.).

Minden kiliaszta tévedésnek vezérgondolata, hogy ebbe a világba és a történelem egyes szakaszába el lehet hozni a mennyországot. Az egyházatyák többségénél azonban igen erős az ellenállás. A keleti és az alexandriai egyház még a Jelenések könyve apostoli eredetét is nagyon sokáig kétségbe vonta, éppen félreérthetősége miatt. (A keleti egyház, noha már elfogadja a Jelenések könyvét, nyilvános liturgián máig nem olvassa tel.) Szt. Jeromos és Szt. Ágoston szintén e harc szolgálatába állították hatalmas szellemüket.

A millenarizmusnak az ellenkező látszat dacára (Jel 20) nincs szentírási háttere. Elsősorban hallatlanra veszi, hogy a biblikus jövendölések az üdvtörténet különböző mozzanatainak természetfeletti összefüggéseit tárják fel, és nem akarnak elővételezett történelmet tanítani. A prófétai könyvek (főleg a számadatokat tartalmazó) szövegeit nem betű szerint leírásokként kell értelmezni, hanem mély értelmű szimbólumként. Λ Szentírás szellemével összeegyeztethetetlen, hogy az ellen használják fel, aminek érdekében íródott, tehát hogy egy Egyház isteni eredetéről és sorsáról szóló sugalmazott könyvet a sugalmazás nevében az Egyház ellen és értelmezésével szemben magyarázzák. Az Egyház állandó értelmezése megegyezik Szt. Ágoston magyarázatával (August. De Civ. Dei XX.7), aki szerint az ezeréves ország Krisztus Egyházának elterjedése a földön, és az Egyház szentjeinek megdicsőülése az égben. A Sátán ezer évre épp az Egyház történelmi diadala miatt νan megkötözve, majd az utolsó időkben (három és fél napra, mely az ezer évhez képest elenyésző idő) eleresztik, és teljes erejével az. Egyházra tör. Igazolja ezt a világos szentírási igazolás, mely szerint a feltámadást az ítélet oly szorosan követi nyomon, hogy nem marad hely közötte egy ezer évig fennálló földi birodalomnak.

A félreértett szentírási szakasz a Jelenések könyve 20. fejezetében van. Az előző bekezdésben szereplő szentírási szakasz betű szerinti értelemben feltételezné, hogy a feltámadás és az utolsó ítélet között ezer év telik el. Ezzel szemben: „Ne csodálkozzatok rajta! Mert elérkezik az óra, amikor a sírokban mindnyájan meghallják az Isten Fia szavát, és előjönnek. Akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az életre, akik gonoszat tettek, azért, hogy feltámadjanak a kárhozatra" (Jn 5,28). Vagy: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához t־s megkérdezték: »Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly?« Az így válaszolt: »Ellenséges ember műve.« A zolgák tovább kérdezték: »Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk?« »Nem — válaszolta -, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát ki ne kitépjétek! Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!« (...) Ezekel mind példabeszédekben mondta el Jézus a népnek, s példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk. (...) Akkor elbocsátotta a népet, s bement a házba Odamentek hozzá tanítványai, és kérték: »Magyarázd meg nekünk a szántóföldről és a konkolyról szóló példabeszédedet!« Így magyarázta meg nekik: »Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ, a, jó mag az ország fia, a konkoly pedig a gonoszság fia. Az ellenség, aki veti, a Sátán. Az aratás a világ vége, az aratók az angyalok. Ahogy a konkolyt összeszedik és tűzre vetve elégetik, úgy lesz a világ végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy szedjenek össze országában minden botrányt és minden törvényszegőt. Ezeket tüzes kemencébe vetik, olt sírás és fogcsikorgatás lesz. Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap Atyjuk országában. Akinek van füle, hallja meg!«" (Mt 13,25). Eszerint tehát mihelyt az emberiség megérett az ítéletre, az. ítélet el is kezdődik, Ugyanígy: „Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, amely mindenféle halat összefog. Amikor megtelik, partra húzzák, nekiülnek, és a javát edényekbe válogatják, a hitványát pedig kiszórják így lesz a világ végén is: elmennek az angyalok, aztán kiválogatják a gonoszokat az igazak közül, és tüzes kemencébe vetik őket. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz." (Mt 13,47). „Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint" (Mt 16,27). „Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, Ő pedig különválasztja őket egymástól, ahogy a pásztor különválasztja a juhokat a kosoktól. A juhokat jobbjára állítja, a kosokat pedig baljára" (Mt 25,31). „Nos, titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk" (1 Kor 15,51). Az. ítélet ideje bizonytalan: „Vigyázzatok, nehogy (...) készületlenül érjen benneteket az a nap, mert mint a tőr, úgy fog lecsapni a föld színének minden lakójára" (Lk 21,34). „Az egybegyűltek erre megkérdezték: »Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?« »Nem tartozik rátok - felelte -, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmamban«" (ApCsel 1,6). „Ami az időt és az órát illeti, testvérek, arról nem szükséges írnom. Magatok is pontosan tudjátok, hogy az Úr napja úgy érkezik el, mint éjjel a tolvaj. Amikor azt mondogatják: »Béke és biztonság«, akkor éri őket hirtelen a pusztulás" (1 Tessz 5,1). „Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az. ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya. (...) Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok. Gondoljatok erre: Ha a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön. Legyetek hát készen, mert az. Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!" (Mt 24,34).

Az ezeréves uralom (20,4-10). Ez a szakasz az ősegyház korától a mai napig vita tárgyát képezi a keresztények között. 4. trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták: Ez az első ítélet; a második, általános ítéletet a 20,11-15 írja le. Az itteni névtelen bírák valószínűleg Jézus hűséges követői, különösen azok, akik életüket adták hitükért, akiket lefejeztek Jézus melletti tanúságtételük miatt (ld. 3,21; vö. Mt 19,28; Lk 22,28-30; 1Kor 6,1-3). Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal: A keresztény hagyományban vitatják ennek az uralomnak a természetét. A múlt idő a látomás-formának köszönhető; János olyan eseményekről számol be, amelyeket látomásban „látott”, de ezek az események a jövőre vonatkoznak. Valószínű, hogy ezt az uralkodást földi messiási királyságnak kell értelmezni. A 9. vers azt feltételezi, hogy az ezer év végén a szentek a földön fognak lakni, a szeretett városban (feltehetőleg Jeruzsálemben). Az első feltámadás ennek az időszaknak az elején fog megtörténni (5-6. v.). Ez sajátos jutalom azok számára, akik mindhalálig hűségesek voltak (ld. a 14,1-5 magyarázatát). Ők sajátos módon osztoznak Jézus hatalmában. Feltehetőleg az akkor élő, hűséges keresztények is részesei lesznek. Az akkor élő pogányok alattvalók lesznek ebben az uralomban (vö. 22,2). Egyes korai keresztények (a khiliazmus hirdetői) azt hitték, hogy az ezeréves uralom a boldogság földi királysága lesz (Bietenhard, H.: SJT 6 [1953] 12-30). Órigenész és Ágoston inkább lelki, mint történeti értelemben vették ezt a szakaszt. Ágoston a Sátán láncra verését Jézus életével, az ezeréves uralmat az Egyház korával hozta összefüggésbe (Isten városa, 20.1-9). Az ő szemlélete volt az uralkodó egészen addig, amíg Joachim a Fiore és a radikális reformátorok különböző módokon újjá nem élesztették a millenarizmust (= khiliazmust) (ld. ODCC, 916). 6. a második halál: Ld. 21,8. papjai lesznek: A papi szerep fontos a messiási királyságban, de nem az az új Jeruzsálemben (vö. 22,5; ld. Schüssler Fiorenza, E.: Priester für Gott [→ 18] 338-344; 375-389). 7-8. A sátán kiszabadulása és újabb támadása a hívők ellen a Jel történelemszemléletének ciklikus és ismétlődő jellegét mutatja: Isten és a sátán, rend és káosz közötti küzdelem újra és újra megismétlődik, egészen a legvégső időig (10. v.; vö. 21,1). 8. Góg és Magóg: A csatának ezt a megújulását Ez 38–39 ihlette. A messiási uralom korlátozott jellegének gondolatához ld. 2Esdr. 7,28-30.

Jel. 20,1–6. A sátán megkötözése és Krisztus ezeréves országlása.

Az emberiség bűnre ösztönzői közül a fenevad és a hamis próféta elnyerte büntetését, örökre ártalmatlanná lett. Most a bűn és az engedetlenség legfőbb forrása, Isten teremtett világának ősi ellensége, a sátán kerül sorra. A sátán, aki azonos a „régi kígyó”-val, az ördöggel és a Jel 12-ben feltűnő sárkánnyal, kiszorult a mennyből, de a földön még volt hatalma (vö. 12:7–12). Most egy erős angyal megkötözi, leveti az alvilágba, és az onnan visszavezető utat lezárja és lepecsételi Isten feltörhetetlen pecsétjével. Az abyssos a démoni lelkek tartózkodási helye (vö. 9:1kk.), amelynek a kulcsát azonban Isten tartja kézben. Az ószövetségi és az apokaliptikus tradíció tud arról, hogy Isten a démoni hatalmasságokat megfékezi és börtönbe zárja (Ézs 24:21kk.; Henoch 18:21; Baruch 40). A sátán megkötözése Krisztus közvetlen beavatkozása nélkül történik. Krisztus közbelépésére sem. volt szükség ahhoz, hogy kiszoruljon az élők világából. Hatalma addig tart, ameddig Isten meghatározta idejét. Nem tévelyítheti el többé az emberiséget a teremtő és megváltó Istentől, nem takarhatja el többé az igazságot hazugsággal. Csupán egy „kevés időre” nyer még szabadságot egy utolsó, hiábavaló kísérletre. De előbb Krisztus ezeréves országlásának kell jönnie, azután pedig végleg megpecsételődik a sátán sorsa. Isten országában már nem lesz többé helye.

A sátán megkötözése után Krisztus és a vértanúk uralkodnak ezer esztendőn át. A peplekismenoi egyik jelképes kifejezése a vértanúságnak. A pelekys széles csatabárd, amelyet a lefejezés végrehajtására használtak. Akiket lefejeztek Jézus bizonyságtételéért és az Isten igéjéért, mert nem imádták a fenevadat, most főpapokként és királyokként uralkodnak vele együtt (1:6; 5:10). Ezzel a régi ígéret teljesedik be, hogy a feltámadott igazak Krisztussal együtt ítélni fogják a világot (1Kor 6:2k.; Mt 19:28; Lk 22:30). Egyedül a vértanúk osztályrésze az „első feltámadás”. A többi ember, az elhunyt hívők is még a halálban maradnak. Ezért mondja a Jel boldognak és szentnek azokat, akiknek része van az első feltámadásban, de azért is, mert nekik már nem árthat a „második halál”, azaz a végleges, visszavonhatatlan elvettetés, a Krisztus közösségéből való végleges kizárás.

Krisztus ezeréves országlásáról sok vita folyt a theológiatörténet folyamán. Ez a váradalom az Újszövetségben csak a Jel könyvében, ezen a helyen fordul elő. 1Kor 15-ben sem említi Pál, jóllehet ott részletesen ír az eschatológiai eseményekről (20. v.). Annál inkább ismert ez a képzet a korabeli apokaliptikában: a Messiás országlásának, az emberi birodalmak és az Isten országa közé eső messiási birodalomnak a várása (vö. Henoch 91:12kk.; Orcula Sibyllina 3:652kk.; 4Ezsd 7:28kk.; Baruch 29:3kk.). 4Ezsd 7:28 szerint a Messiás négyszáz évig fog uralkodni, azután meghal és vele együtt minden élőlény. Ezek után a világ hét napra az ősidők némaságába süllyed. Ezután jön az utolsó ítélet és a halottak feltámadása. A Messiás Isten országát megelőző uralmának a képzetében két eschatológiai váradalom ötvöződött. Az egyik a régi dávidházi Messiás eljöveteléről és uralmáról szóló prófécia, amely szerint a Messiás elhozza Izráel világuralmát, és érvényre juttatja a Tóra rendelkezéseit a népek között. Ebbe a váradalomba nacionalista színek vegyültek. A másik váradalom univerzálisabb jellegű. Az Emberfia eljöveteléről szól, és Dán 7-hez kapcsolódik. Az Emberfia eljövetele az ítéletet, a halottak feltámadását és az új világ kezdetét jelenti.

A Jel 20:4–6 a Messiás és Emberfia közbeeső uralmáról szóló apokaliptikus váradalomnak keresztyén formája. Az ezer esztendő, az apokaliptika képzeteiből ismert hétezer évből álló világkorszak (Barnabás-levél 15:3kk.) utolsó „napja”, szombat éve. A Jel szerzője bizonyára jelképesnek vette ezt a számot (vö. Zsolt 90:4; 2Pt 3:8). A döntő, hogy ennek a világkor szaknak utolsó idejét a Krisztus uralma jellemzi, hogy azután átadja az uralmat az Atyának (vö. 1Kor 15:28). Tehát lényegében Krisztus ezeréves országlásának próféciája a Jel könyvében nem mond többet az Újszövetség eschatológiai váradalmaival szemben. Ez döntő szempont a prófécia megítélésében. Új vonás az apokaliptikus képnyelvnek fokozottabb használata, az ezer év említése. Ez pedig nem akar többet mondani csak annyit, hogy a sátán megkötözése után és Isten országa végleges megérkezése előtt, az ígéretek szerint Krisztus uralma, amit neki adott az Atya (vö. Mt 28:18), nyilvánvalóan érvényre jut. Krisztus uralma lényegében már egybe tartozik Isten országával, ennek mintegy előjátéka.

Az ezeréves birodalom (chiliasmus vagy millenarismus) jövendölésével kapcsolatban sok rajongó és történet-filozófiai spekuláció támadt az egyház története folyamán. A chiliasmus (chilioi) gondolata mellett vagy ellen sok érv hangzott el. Augustinus, az óegyház legnagyobb theológusa szerint a váradalmat spirituálisan kell érteni, mert szerinte Krisztus uralma az egyházban ölt testet. A rajongók újra és újra felelevenítették ezt a váradalmat, határidőket tűztek ki beteljesedése kezdetéről. Ezek a számítások rendre meghiúsultak, éppen ezért a reformátorok (maga Kálvin is) és a reformáció hitvallásai fenntartással kezelték vagy elvetették az ezer éves birodalom váradalmát. Ha helyesen értelmezzük a Jel 20:4–6-ot, látjuk, hogy lényeges mondanivalójában nem ellenkezik, sőt megegyezik az Újszövetség eschatológiai tanításával. A hely egyszerű, világos és egyenesen szűkszavú stílusa – amelyik szembetűnően elüt a korabeli apokaliptika fantáziadús képeitől – maga tiltja meg, hogy Krisztus visszajövetelének módja, ideje és technikai részletei felöl érdeklődjünk. A kérdés exegézistörténeti tárgyalását ld. Brütsch II. 227–258.

Jel. 20,7–10. Góg és Mágóg.

A meghatározott idő után még egyszer elszabadul a sátán, „elbocsáttatik börtönéből”. Most sem tagadja meg önmagát, mostmár ő maga lép fel, leplezetlenül. A fenevad és a hamispróféta már örök ítélet alatt vannak. Az eltévelyített népek összegyűlnek a szentek tábora ellen: A Góg és Magóg motívuma Ez 38-ból származik. Ott, Mágóg az ország és neve, Góg pedig az uralkodó elnevezése. Eredetileg ezek a nevek az északi népek megjelölésére szolgáltak (Iosephus, Antiquitates I, 6, 1). A LXX-ban már népek és fejedelmek neve mindkettő. Később apokaliptikus és misztikus hatalmasságok fedőnevévé válik Góg és Mágóg, akik seregeik élén a Messiás és országa ellen törnek (vö. Henoch 56:5–8; Oracula Sibyllina 3, 319). Seregük létszáma szintén mitikus szám, annyian vannak, mint a tenger fövénye. A Jel átveszi a régi tradíciót a népek utolsó ostromáról Jeruzsálem ellen. Az anebésai a seregeknek a látóhatáron való feltűnését jelenti. A platos a föld felszínét, de szélességét is jelenti. Itt inkább a második értelemben használatos, ti., hogy elözönlötték a földet teljes szélességében. A parembolé, a tábor a pusztai vándorlás – üdvtörténeti szempontból tekintve – eszményi korszakát idézi, amikor Isten együtt táborozott a szent sátorban népével. A „szeretett város” nyilván Jeruzsálem (vö. Zsolt 77:68; 86:2). Az égből aláhulló tűz semmisíti meg az egész összegyűlt sereget, amelyiken a sátán személyes jelenléte és dabólikus képessége sem segít. Az égből leszálló tűz motívuma Illés történetéből ered (vö. 2Kir 1:12.14). A sátán sorsa, akit a Jel utoljára a diabolos néven említ, végleg megpecsételődik. A fenevaddal és a hamisprófétával együtt a tüzes és kénes tóba kerül (vö. 19:20), ahol örök kin, gyötrelem és Isten teremtett világából való kizárás lesz osztályrésze.