Volt már veletek olyan, hogy inaktív lett a hitetek és nem éltétek meg a nap minden percében mint azelőtt?

Én pici gyerekként voltam hívő, mert a pap bácsi azt mondta hogy van Isten, ő teremtett minket. Aztán nagy lettem, egyre többet tudtam meg a világról, fizikáról, kémiáról, biológiáról, történelemről és már tudom hogy fordítva volt, az emberek teremtették meg Istent.

Nem éreztem nagy törésnek az életemben hogy a magam ura vagyok és nem egy gonosz szakállas figura bámul fentről, bár a hívőket is megértem hogy ebbe menekülnek mert így nem érzik magukat soha egyedül.

Itt egy olyan kifejezést használsz, "inaktív hit", amivel kapcsolatban kicsit találgatnom kell, hogy mire gondolsz, és miért kérdezed. Az Isten iránti buzgóság alábbhagyására érted? Történt velem ilyen, de ahogy a Biblia írja, a Lélek által mindig megújulunk.

Mert a hit valakiben való bizalom, ahhoz való hűség, ahhoz ragaszkodás, legalábbis a Bibliában. Mindenki hű valakihez/valamihez, mert mindenkinek van valami az életében, amihez ragaszkodik, amitől nem akar semmi áron megválni. Amikor valaki megismeri Istent, az ő kegyelmét, és az ő tervét, akkor lehet, hogy az illető szinte "minden percben" Istenre gondol, ha érzelmes típus. Ez kicsit olyan lehet, mint a szerelem kezdeti, szenvedélyes szakasza, amit sok túl idealisztikus elképzelés táplál a másik személyről. Nem tudom, hogy ha ez a "minden percben" Istenre gondoló, érzelmileg fűtött állapot megszűnik, akkor mi marad meggyőződések nélkül. Fontos, hogy ne a mindig változó érzéseink, hanem a Biblikus meggyőződéseink szerint éljünk keresztényként. Ha tudjuk, hogy Jézus mit parancsolt, és őneki mi tetszik és mi nem, akkor tartsunk ki a hitben szilárdan, és ne az érzéseinkre hagyatkozzunk. "Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret: „Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik. Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.”" (Zsid 10:36-38)

A szerelemben általában alábbhagy a szenvedély, mert a szerelmesek megismerik jobban egymást, és kiderül, hogy nem minden úgy van a szeretett személlyel, ahogy az érzések rózsaszín ködében elképzeltük.

Istenben magában ugyan semmi hiba nincs, tehát ha őt jobban megismerjük, nem fogunk csalódni benne, de az ő tervével az életünkre lehetnek irreális elképzeléseink, vagy akár rosszul értelmeztük vagy rosszul tanították nekünk a Bibliát, és félreértettünk lényeges dolgokat, akár Istenről magáról, akár az ő tervéről. És ha nem is fordítunk hátat Istennek, csalódhatunk, és eltávolodunk Istentől. Ekkkor az segíthet, ha megértjük, hogy Isten terve nem egy tündérmese: a vége ugyan happy end, de van benne bonyodalom, van benne krízis, küzdelem, pont úgy, ahogyan egy izgalmas filmben, a hős mindenféle bajba kerül, mindenféle akadályok hátráltatják. Ezért türelmesnek kell lennünk, mert Isten terve megvalósul, de nem olyan úton-módon, ahogyan mi elképzeltük, és valószínűleg nem akkor, amikor elképzeltük. Isten mindent kézben tart, és minden felett uralkodik, de mi az emberi mivoltunkban nem látjuk át az egész tervét. Bízzunk benne, hogy ő úgy csinálja a dolgokat, ahogy a végén nekünk a legjobb lesz, bár pillanatnyilag lehet, hogy nem valami jól néznek ki a dolgok.

Ha távolodunk Istentől, akkor jó, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy mennyi jót tett velünk eddig is (Zsolt 103:2), és ebből bizalmat meríthetünk, hogy ő továbbra is jót akar nekünk. Ezért van okunk jóban rosszban közel maradni az Úrhoz. De az egész 103. zsoltárt ajánlom elolvasásra annak, akinek gyengül a hite.

üdv, javuló Stefán