Kereszténység és öndicséret. Összeegyeztethető?

Jó szakácsnő vagyok, ma is finom ebédet főztem, mindenkinek ízlett.

Mutass már egy bibliai igét, ami alapján ezt most nem szabadott volna leírnom!

Tessék az ige:

"A nekem adott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondoljátok magatokat többnek, mint amennyinek gondolnotok kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint."

Róma 12:3 RÚF

Szia

Semmilyen korban, időben nem volt Istennek tetsző tulajdonság sem az öndicséret, sem a dicsekvés.

Példabeszédek 27:1,2

"Ne dicsekedj a holnappal, mert nem tudod, mit hoz az a nap. Más dicsérjen téged, ne a te szád, mások, ne a te ajkaid."

Jeremiás 9:23

"Ezt mondja Jehova: „A bölcs ne dicsekedjen a bölcsességével, az erős ne dicsekedjen az erejével, és a gazdag se dicsekedjen a gazdagságával.”

2Korintusz 10:18

"Mert Jehova azt a személyt fogadja el, akit ő magasztal fel, és nem azt, aki saját magát."

#3

Semmi olyasmit nem ír az ige, ami alapján nem írhattam volna le a második kommentbe foglaltakat.

Először is tisztázni kell, mit értünk az öndicséreten. Mert az, hogy helyesen látjuk, hogy Isten által kik vagyunk, vagy tisztában vagyunk a jó tulajdonságainkkal és értékeinkkel, és ezt akár el is mondjuk valakinek, nem feltétlenül bűn. De az egész a motiváción áll vagy bukik, ugyanis a dicsekvés a Bibliában bűnként van megnevezve. Szóval ha valami pozitívat mondunk magunkról, azt miért mondjuk, mit akarunk elérni vele? Azért mondjuk, hogy emberek felnézzenek ránk, vagy kedvezőbb pozícióba kerüljünk náluk? Azért mondjuk, mert úgy érezzük, nem kaptuk meg azt az elismerést az emberektől, ami nekünk jár, és frusztráltak vagyunk? Türelmetlenek vagyunk az előmenetelünkkel, és a dicsekvés egy eszköz arra, hogy elérjük, amit akarunk? Vagy a dicsekvés egyfajta visszatámadás a mások által mondott jogos kritikára velünk szemben? Vagy más kapta meg a dicséretet, és irigyek vagyunk rá? Vagy hogy mások bizalmába férközzünk, és kapjunk tőlük valamit? Vagy többet ígérünk, mint amit adni tudunk (lásd reklámok a tv-ben)? Vagy magunknak tulajdonítunk valamit, ami mások érdeme? (Például azt, hogy mennyire vagyunk intelligensek, szépek, tehetségesek, erősek stb. ezeket Isten adta, lásd Jak 1:17 is. Hogy milyen sikereket értünk el, abban másoknak is nagy szerepe volt.) A fentiek bűnös motivációk a dicsekvésre. Figyelnünk kell mások visszajelzéseire, különösen Isten visszajelzéseire, mert egy kívülálló jobban meg tud minket ítélni, mint mi magunkat. Nem mindig igaz az emberektől kapott visszajelzés, de nagyon fontolóra kell venni őket, még akkor is, ha nem szeretetteljesen mondanak valamit. Ezért mondja az Írás, hogy ne a magunk szája dicsérjen minket, hanem a másé. Bízzuk Istenre, hogy kit akar felemelni és mikor. Amikor magunkat akarjuk felemelni, és nem vagyunk türelmesek, és nem bízunk Istenben, hogy a megfelelő időben ő majd oda helyez minket, ahová ő gondolja, akkor hajlamosak lehetünk a dicsekvésre. Mint minden bűn, ez a bűn is felnövekedhet annyira, hogy lehetetlenné teszi az üdvözülésünket.

De Jézus is mondott magáról dolgokat, amit az emberek dicsekvésnek (önmaga felmagasztalásának) tartottak. Például. "Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben." "Én és az Atya egy vagyunk." "Mert az Atya nem ítél senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta; hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát sem." "Ti innen alulról valók vagytok, én meg felülről való vagyok, ti e világból vagytok, én nem e világból vagyok." Látod ezeket? Jézus Istennek mondja magát, azt állítja, hogy ő fogja megítélni az egész világot stb. De az a helyzet, hogy Jézus ezeket semmiképpen nem azért mondta, hogy az emberek dicsérjék, vagy kedvezőbb pozícióba kerüljön náluk. Mint látható, a hallgatói tisztában voltak azzal, hogy Jézus Istennek mondja magát, és közülük sokan ezeket a kijelentéseket istenkáromlásnak tekinették, és meg akarták ölni. Tehát ezek miatt a kijelentések miatt egyáltalán nem lett népszerű, sőt, sokan meggyűlölték őt. El lehet gondolkodni, hogy miért mondta ezeket Jézus magáról, én nem tudom teljesen biztosan, de valószínűleg azért, hogy az emberek felismerjék, hogy ő a megígért Messiás, és higgyenek benne, hogy ő nem csak egy jó tanító vagy egy nagy próféta a sok közül, hanem ő Isten. Elég egyértelmű a Bibliából, hogy aki nem hisz abban, hogy Jézus Isten, az az ember nem üdvözülhet, és Jézus azt akarta, hogy az emberek higgyenek benne, higgyenek a szavaiban, mint tökéletes igazságban, és ezáltal üdvözüljenek.

Még egy megjegyzés. A dicsekvés bűnével puszipajtások a felfuvalkodottság, a gőg és a romboló kritika. A felfuvalkodottság az, amikor többnek gondoljuk magunkat annál, mint amik vagyunk. A gőg az, ha másokkal szemben különbnek, értékesebbnek tartjuk magunkat arra alapozva, hogy ők bizonyos tulajdonságaikban vagy pozíciójukban alacsonyabban vannak nálunk (kisebbek, tudatlanabbak, tájékozatlanabbak, szegényebbek, alacsonyabb rangúak). A gőg a fokozott öntudat és felsőbbrendűség megnyilvánulása viselkedésben, gesztusokban és fogalmazásban. A romboló ítélkezés pedig az, amikor nem azért szembesítünk valakit a hibájával, mert szeretnénk segíteni neki, szeretnénk helyes útra terelni, hanem azért, hogy "legyőzzük", fölébe kerekedjünk, vádoljuk vagy megalázzuk. Az önmagunk felemelésére, felmagasztalására tett kísérletek nem csak dicsekvés által valósulhatnak meg, hanem mások magalázása által is, vagy mások teljesítményének lekicsinylése által. Ezek, a dicsekvés, felfuvalkodottság, gőg, romboló kritika és még lehet említeni a csúfolódást, az önteltséget (amikor a vélt értékünket és kiválóságunkat önmagunkból származtatjuk), elbizakodottságot (amikor magunkban hiszünk vagy magunkban bízunk, nem Istenben), a pártoskodást, a versengést is. Ezek a hiú dicsőségvágy gyakorlati megnyilvánulásai, és mint ilyen a Sátán legjellemzőbb tulajdonságai is. Ilyen bűnök által vált a Sátán a hazugság atyjává, mert ezek a bűnök egy hazug álomvilágban tartják az embereket. Tévedésben vannak Istennel kapcsolatban is, és magukkal kapcsolatban is. El lehet kerülni a valóságot, de nem lehet elkerülni a valóság elkerülésének következményeit. A következmények pedig, hogy egy hazugságban élünk, és csak túl későn ébredünk rá, hogy elvesztünk, és Isten elutasított minket. Ne legyünk olyanok, mint Sátán, ne legyen részünk ugyanabban a megalázó ítéletben az utolsó napon, amit ő fog kapni.

Ezért írja Pál apostol is az 1Kor 4:7-ben: "Mert ki tesz téged különbbé? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?" És a Fil 2:3-ban "Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál".

Remélem, ez segít. Esetleg elolvashatod a Lk 18:14-et is.

üdv, a javuló Stefán