Ha keresztény vagy, szerinted Isten mit gondol erről? HOSSZÚ.

Már teljesen úgy érzem, minden nap igazából, hogy már szinte csak Istent tudom szeretni és az embereket nem tudom szeretni úgy, ahogy régen szerettem.

Nem tudom ismerős-e az agapé kifejezés, én valami olyasmi szeretet-félét tudok érezni az emberek iránt (önzetlenül segíteni neki, megbocsátani neki, odafigyelni, hogy ne bántsam meg és a többi), de például arra már egyáltalán nem vágyom és néha nem is érzem képesnek magam, hogy folyton barátaim legyenek, közel kerüljek emberekhez és párom legyen meg szexuális életem.

Nem vagyok sem apáca, sem szerzetes, hétköznapi életem van és fiatal vagyok, még 30 éves sem.

Vajon Isten mit gondol erről?

Direkt úgy teremtette az embert, hogy társasága legyen.

Régen nem voltam ilyen. Régen fontosabbak voltak nekem a barátságok, a párkapcsolat de akkor abban az időben Isten volt nekem kevésbé fontos.

Annak okai vannak, hogy most miért fordult meg teljesen a helyzet.

Az is rendesen hozzájárult, hogy elég sok emberben csalódtam és már feladtam, hogy bízzak emberekben meg velük akarjak lenni és megfelelni nekik meg próbálkozni náluk. Csalódtam már rokonokban, barátnak hitt emberekben, párkapcsolatban is. Már beleuntam teljesen ebbe. Azt hiszem, az emberek 90%-a olyan amilyenekben én is csalódtam és már fújom kívülről, hogy ha megismerkedek valakivel akkor mi lesz a forgatókönyv. És most nem én túlzok, egyszerűen ezek a tapasztalataim.

Aztán ezen kívül meg az történt, hogy mióta Isten és főleg Jézus nagyon nagy hatást gyakorolt rám, azóta én úgy érzem, hogy annyira úgyse szeret senki mint ő és biztos nevetségesen hangzik de nincs egy olyan ember a világon akihez én olyan őszintén tudnék beszélni mint hozzá, aki tényleg mindig meghallgat, aki nem olyan ítélkezős és az amúgy szerintem teljesen elfogadható szabályain kívül (hogy legyen hitem, hogy szeressek másokat, hogy segítsek másoknak, hogy ne bántsak meg másokat és még egyebek) nem vár el tőlem semmit. Nem az érdekli, hogy milyen a megjelenésem, a karrierem, miben vagyok rossz, miben nem értünk egyet, miért vagyok más mint ő hanem a belső tulajdonságaim érdeklik. Én ennek az emberek között eddig majdnem mindig az ellenpéldáját láttam. Hiába alakult ki valami kapcsolat köztem és egy másik ember között. Volt, aki kihasznált csak és amikor már nem volt rám szüksége, akkor egyre kopott a kapcsolat. Volt, aki az első konfliktusnál teljesen begurult de ráadásul hónapokon át ki se mondta mi baja velem, csak utalgatott és fel volt háborodva, konkrétan elém állni már nem akart, az meg se fordult a fejében, hogy lehetne valami kompromisszum. Volt, aki egy idő után egyre jobban letojta mi van velem és szinte csak én érdeklődtem felőle, amikor szakdolgozatot írt, akkor azért de utána megint volt valami ami miatt elvileg nem lenne ideje a régi barátaira ahogy ő mondta. Rokonokban is csalódtam már, az unokatestvéreimet teljesen más dolgok érdeklik és sose írnak nekem semmit, még a diplomaosztójára sem ő maga hívott meg. A páromban is csalódtam már annyit, hogy volt belőle egy rakás fájdalom.

Nem csak velem ilyenek, egymással is. Az én szakomon egyetemen az egyik csaj nyugodtan kibeszélt egy másikat a háta mögött de a szemébe meg csak a szépeket mondta. Volt két barátnő akik mindig együtt voltak állandóan meg puszival köszöntek de mikor vége lett a szaknak, azt se tudták, hogy mi van a másikkal. A harmadik meg szintén kibeszélte azt, akire vagy irigy volt vagy nem volt neki szimpi, nem tudom, de folyton kibeszélte. És ez csak egy kis töredéke annak, amit láttam.

Elfogadható ha egy keresztény ember nem vágyik barátságokra meg párkapcsolatokra?

Keresztény emberként te nem éreztél már hasonlót?

Ismerek sok keresztény embert aki hiába keresztény, mégis sok barátja van, mégis igénye van ezekre, mégis vágyik házasságra de én valahogy nem.

Hogy őszinte legyek, én nem vagyok benne biztos, hogy tudnék egy embert úgy szeretni ahogy például Jézust szeretem. Őt tudom szeretni egy mélyebb szeretettel, nagy ragaszkodással, hiába sose láttam. Az embereket meg már annyira ragaszkodva nem tudom szeretni mint régen.

Ha valaki tényleg bebizonyítaná, hogy méltó a bizalmamra és tényleg fontos vagyok neki és nem pár hónapig tart az egész és addig amíg valami összeköt minket és nem dob el csak azért mert nem értünk egyet valamiben hanem a személyiségem miatt szeret és én is fontos vagyok neki, akkor talán adnék a dolognak egy esélyt.

Kicsit furcsa érzés ez és néha magányosnak is érzem magam de közbe meg amúgy már a csalódásokba is belefáradtam és komolyan van benne valami igazság, hogy én még embereknél nagyon ritkán tapasztaltam olyan igazi feltétel nélküli, hosszan tartó, akár örökké tartó, nem önző kapcsolatot, bármilyen is legyen az a kapcsolat. Ha Isten az egyetlen (talán a szüleimen kívül) aki komolyan mindig ott van és az emberek meg nem mert egyik megy aztán jön egy másik de aztán az is elmegy, akkor ugye nem is csoda ha ilyen érzeteim vannak és ennyi telik tőlem?

Velem van valami hiba és elmebeteg vagyok amiért én Istent jobban szeretem?

Hogyan szerethetném úgy igazán az embereket ha én mindig csak rosszat tapasztaltam? Lehet őket szeretni úgy, ahogy Jézus tette, de úgy amúgy nem.