Mi volt fogantatásunk előtt és mi lesz halálunk után?

Ezt senki sem tudja.

Talán majd egyszer:)

Semmi nem volt. Az életed azzal kezdődött, hogy a szüleid ivarsejtjei találkoztak, és egy kettőjükből fejlődő egyéniség kezdett kialakulni, fejlődni.

Amikor Ádám és Éva kapcsolatából megszületett az első, második, vagy akár hányadik gyermek, nem létezett előtte sehol. Ádám gyermekei sem az égből vagy kitudja honnan jöttek.

Isten a szaporodás képességével hozta létre az embereket, akik örökölnek a szüleiktől némi géneket, de még is egy külön egyéniség lesz.

Fogantatásunkat a szeretet előzi meg. Életünk első szakasza az anyaméhben zajlik a viz közegében. Születésünk után jön a földi életünk, amely a levegő közegében zajlik. Halálunk tulajdonképpen az átmenetet képviseli a földi létből a szellemi létbe, amikor a szeretet közegében fogunk élni. Ezzel a kör bezárul, megérkezünk a szeretethez.

Ez persze csak egy ideális modell. A képet beárnyékolja a rengeteg bűn és azok következményei itt a földön és a szellemvilágban.

"mielőtt Ábrahám lett én vagyok"

Az ember létezésének van kezdete, csak Isten a kivétel.

#4: Ha ebben a "szellemlét" állapotában nincs egónk (személyiségünk), mert nincsenek vágyaink, nincsenek motivációink, nincsenek érzéseink, akkor fennáll a kérdés (ez is filozófiai kérdés persze), hogy akkor miért tekintjük magunkat saját magunknak továbbra is. Ebben az állapotban hiányzik az "én" (ego), ami a saját személyünk, amit formált a családunk, az emberi kapcsolataink, a társadalom, továbbá a fizikai törvényszerűségek, az élmények, a sokkok, a kudarcok, a sikerek és így tovább. Ha ez hiányzik, akkor az általad említett "szellemlét" nem különbözik attól, mint ha azt mondanánk, a halálunk után megszűnik az öntudatunk és az éntudatunk, nem létezünk többé, nem fáj semmi, nem is érdekel semmi, nincs többé kudarc, de nincs többé siker vagy élmény sem.

Occam borotváját aktívan használva levagdossuk a koncepció szükségtelen vadhajtásait, nincs szükség "szellemlétre", ami csak lelki támasz lehet az egyébnkét ijesztőnek tűnő gondolatban, hogy egyszer csak nem leszünk többé.

Jobb megbarátkozni a gondolattal, és a meséket elfelejteni.