A gyerekkorban kialakult "Apa kép" tényleg fontos a későbbi életünkben az Isten képünk kialakulásában?

A gyakorlatban? A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a hit->meggyőződés->tudás irányában vezető úton egy bizonyos fejlettségi szintig valóban fontos az apakép. E bizonyos szint fölött (ált. ez szokott lenni az érett hitben a döntő) se pro se kontra nem számít a személyes apáról kialakult meggyőződésrendszer. Ha sikerült a 2 dolgot egymástól elválasztani, akkor léphetsz tovább.

A tapasztalataimra és a szakirodalomra támaszkodtam e válasz megírásakor.

A kettőnek nincs köze egymáshoz.

Apám az egyik legnagyobb példaképem, borzasztó hálás vagyok, amiért van nekem, emellett pedig ateista vagyok. Ilyenkor mi van?

A szüleinket azért választjuk magunknak születésünk előtt, mert ők adják meg számunkra azokat a tapasztalatokat, amikre a leginkább szükségünk van a lelki teljességünk felé vezető életúton. Isten bennünk van, tehát azt magunkban kell megtalálnunk. Ha el tudjuk fogadni önmagunkat, akkor megláthatjuk másokban is az Istent. Az Isten mint bölcsesség az a bennünk lévő szeretet, ez által kerülünk közelebb Istenhez, magunkhoz, másokhoz, a világhoz, mert a mindenség jelenti Istent.

Az Istenről kialakított képünket, maga Isten befolyásolja, azok által, akik kapcsolatba kerülnek velünk.

Igen, de csak részben (bár jelentős részben). Nagyon sok múlik a kisgyermek szocializációján, és az anyafigura is legalább annyira fontos ebben.

Amúgy az istenkép léte nem azt jelenti, hogy hiszel Istenben, hanem a legmagasabb ideát jelenti, amihez az ember méri magát. Lelkiismeret-furdalásod akkor is lehet, ha nem hiszel Istenben, de ilyenkor is az istenkép az, ami kényelmetlen érzést okozza. Ez az internalizált szülő, aki akkor is fegyelmez, amikor a valódi nem. Ha egészséges családi környezetben szocializálódik valaki, akkor a lelkiismerete is egészséges módon fog működni.

Ugyanez másik irányban is működik, de az nem annyira szembeötlő, mert nem rossz élmény. Ha tudod, hogy helyesen cselekszel, vagy valakivel valami jót tettél, akkor egyfajta felszabadultságérzés önt el. Ez ugyanúgy a lelkiismeret, és azon keresztül az istenkép munkája.

Persze ez nem statikus, ez az alapozás, ami aztán folyamatosan változik és fejlődik az ember élete során.

Szia

Talán akkor játszik szerepet, ha jelen van az apa a gyermeke életében. Akkor teljesen bizonyos,hogy az hatással van a gyermeke jellemére, életére, gondolkodására akár jó, akár rossz irányban.

Az én apán csecsemő koromban meghalt, tehát nem formálhatta a gondolkodásomat (legfeljebb az óriásai hiánya).

Ettől függetlenül megismerhetjük Istent, kortól függetlenül, és olyan kép alakulhat ki bennünk, amely bármilyen fizikai apánál közelebb vihet minket hozzá. Euzt ígéri nekünk Isten: "Még ha apám és anyám elhagynának is, Jehova magához fogad engem." Zsolt. 27:10

Sajnos eléggé sok emberrel előfordul az, amit a Zsoltárok 68:8 ír: "Idegenné lettem testvéreim előtt, idegenné anyám fiai előtt."

de akkor is van vígaszunk: "Hát megfeledkezhet egy asszony a csecsemőjéről, és vajon nem szánja meg méhe fiát? Még ha ezek az sszonyok meg is feledkeznek róluk, én soha nem feledkezem meg rólad." Ézsaiás 49:15