Honnan eredhet a "segíts magadon, Isten is megsegít" mondás?

A régi magyar közmondások valóban bölcsek voltak, de ez a bölcsesség a bibliai gondolkodásmódból származik. Vagy konkrétan onnan ered, mint pl

Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Gödröt ás és mélyre vájja azt; de beleesik a verembe, a mit csinált. (Zsolt. 7,16)

Vagy pl

Aki nem dolgozik, ne is egyék.

Mert a mikor nálatok voltunk is, azt rendeltük néktek, hogy ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. (2Thess. 3,10)

Lehetne folytatni, a fenti mondás is biblikus látásmód, mert előbb van a hit, utána a hit általi cselekedet, ezt pedig Isten megáldja. Tehát arra buzdít a közmondás bölcsen, hogy kezdjünk el cselekedni ha szükségbe kerülünk, hittel, (persze Isten akaratának megeggyező célokért) és Isten áldása jönni fog ahogy ígérte.

Nekem volt ilyen tapasztalatom sokszor, kilátástalan volt a helyzet, de mégis cselekedtem, kértem Istent áldja meg és vezesse az utamat, és bizony olyan módon kerültem ki belőle, amit el sem tudtam volna képzelni.

Dicsőség Istennek!

"Nekem volt ilyen tapasztalatom sokszor, kilátástalan volt a helyzet, de mégis cselekedtem, kértem Istent áldja meg és vezesse az utamat, és bizony olyan módon kerültem ki belőle, amit el sem tudtam volna képzelni."

Valószínűleg polizeizmusban élünk akkor, hiszen minden hívő a maga isteneit hívja segítségül, akik vagy segítenek, vagy nem. Nem értem, mi alapján mondja a kereszténység, hogy egy isten van, amikor a pogány vallások istenei is segítik a híveket. Mutass egy olyan vallást, akár a Távol-Keletről, ahol az istenség nem segíti meg a hívőjét legalább egyszer, ha az imàdkozik hozzá.

Ez azt sugalja, hogy senki embertől ne kérj segítséget, ne alázd meg magad, és ne higyj a csodákban. Ez a közmondás nem biblikus. Úgy ahogy "A cél szentesíti az eszközt" vagy "A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve" mondás sem.

Mert Isten a szívek viszgálója, a lelkek megítélője. Neki nem a látható eredmények számítanak, a Mennybe senki sem a tettei alapján jut be.

A kérdésben szereplő közmondással ellentétben a Biblia ezt mondja: "Keressétek először Istennek országát és az Ő igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek.” (Mt 6,33)

Egyetértek a 4-es válaszolóval.

A szólás lényege az, hogy hiába imádkozol, mert ha te nem teszel semmit, ha a kisujjadat se mozdítod azért, hogy kikecmeregj a nyakig érő lekvárból, akkor örökké dögönyözhetsz a kakiban... de ha segítesz magadon, akkor már megtörténik az előrelépés, és hirtelen beindul(hat)nak a dolgok, és úgy érzed, hogy (is) Isten a segítségedre sietett, vagy a mélyebben vallásos emberek a pozitív sorsfordulást teljes egészében Istennek tulajdonítják és egy cseppet sem látják benne a saját erőfeszítéseiket.

Régebben, úgy 60-80-100 éve az emberek sokkal vallásosabbak voltak, nézd meg bárkinek a nagyszüleit (vagy inkább a dédszüleit, mert már a nagyszülői generáció is "fiatalosodik"): 10-ből 9 nagyszülő/dédszülő erősen vallásos, gyakran hallani tőlük, hogy "Hála Istennek" és hasonlók, amiket teljesen komolyan is gondolnak, nem csak úgy "mondják". Akkoriban tehát az emberek a jó dolgok bekövetkeztét sokkal inkább isteni beavatkozásnak, Isten segítségének tudták be.

Ennek ellenére persze nem mindenki volt nagyon vallásos, csak a mai vallási berendezkedést nézve sokkal nagyobb volt a vallásos emberek aránya, mint ma (és persze nem is volt annyira szétaprózódva a vallásosság mint ma, pl. nem voltak annyira elterjedtek a jehovisták, a hitgyülisek, a szcientológusok; csak hogy a mai "nagyobbakat" említsem).

Szóval mint mondtam, akkoriban se volt mindenki túl vallásos, és azért aki mégiscsak vallásos volt, azért ott is megvolt az embereknek a józan paraszti eszük és tudták is az emberek, hogy az imádság sokszor nem elég ahhoz, hogy az ember sorsa jóra forduljon.

Lásd például Wass Albert főszereplőit: Wass Albert maga is nagyon vallásos volt, így regényei/novellái szereplőit is akképpen írta meg... de tudta jól, hogy közel sem elég hinni és imádkozni, az csak egy "extra" segítségkérés egy omnipotenciális hatalomtól, ami vagy beválik, vagy nem. Látjuk a regényeiben azt is, hogy a vallásos karakterei nem csak imdákoznak hogy "majdcsak lesz valami, Isten segítsen és akkor nem kell semmit se tennem", hanem a szereplői igenis nagyon aktívan ténykednek és a vallásuk maximum egyfajta iránymutatást biztosít, egy erkölcsi normát, hogy mit szabad és mit nem szabad megtenni, és ha meg is teszik a rosszaságokat, akkor tisztában kell lenni annak következményeivel.

Szóval szerintem inkább népi eredetű, mint bibliai ez a szólás (bár derekasan bevallom, hogy a Bibliának ezeket a részleteit annyira mélyrehatóan nem ismerem, egészen más bibliai témákban vagyok otthon). Egy afféle népi bölcsességet tükröz, hogy ne legyél tétlen, mint pl. a "szájába várja a sült galambot".

(Extra infó: egyébként én személy szerint nem vagyok vallásos. Bár anno megkereszteltek, sőt még konfirmáltam is, de tudatosan és szándékosan elfordultam a vallástól és az egyháztól, pontosan azok miatt, amiket a Bibliában olvastam mai felnőtt fejjel és érett gondolkodással, mert le tudtam venni azt a szűrőt, amit hittanon a szemem elé helyeztek.)

Szia

A Bibliában nem található ilyen mondás, tehát az emberek találták ki.

kb 2500 éves görög szólás.

Érdemes utána olvasni Platon gondolat világának. A hogyan éljünk szerényen jó életet gondolatmenet egyik képvisleője. Teológuok odáig merészkednek, hogy minden ami jézusban jó az Platon filozófiájának plagizálása.

Youtube link angol nyelven erről.

v=cVLpdzhcU0g