Hogyan kell felfogni Ábrahám és Izsák történetét?

Isten és Ábrahám között korábban történt egy szövetségkötés. A bibliai szövetség arról szól, hogy mindkét fél kész önmagát családjával és mindenével együtt a másik fél rendelkezésére bocsátani.

Izsák megszületése csoda volt, mert fizikailag Sárának már nem lehetett volna gyereke. Ábrahám tehát tudta, hogy Izsákot Istentől kapta, és mivel fontosabb volt számára az ajándékozó, mint az ajándék, ezért kész volt visszaadni Istennek a gyermeket, (a szövetségkötéskor kötelezte magát arra, hogy bármit, amit Isten kér tőle, kész odaadni). Nyilván azt is tudta, hogy Isten bármikor képes neki újra visszaadni Izsákot, hisz ismerte a próféciát, hogy Izsáktól nagy nép fog származni. És ha nem is értette Isten célját ezzel a kéréssel, bízott Istenben, és tudta, hogy Isten ezzel valamit el akar mondani, valamit meg akar mutatni. Tehát egyértelműen Istent választotta, amikor a szövetség értelmében kész volt odaadni Istennek a fiát.

Ugyancsak ennek a szövetségnek az értemében Isten is kész volt odaadni Ábrahámért az Ő Fiát, Jézust, 2000 évvel később. De Ő oda is adta. A golgotai áldozatot senki sem állította meg. Ennek köszönhető, hogy Izsáknak nem kellett meghalnia. Isten Fia halt meg helyette.

"Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam" - felelte Ábrahám Izsáknak arra a kérdésére, hogy hol van az áldozati bárány. (1Móz 22,8).

Isten 2000 évvel később gondoskodott erről a Bárányról. Az egész történet egy Krisztusra mutató prófécia, mely Isten szeretetét és áldozatát mutatja be Ábrahámért, Izsákért és mindnyájunkért.

Isten mindenkihez a maga nyelvén szól, a saját lelki szintjének és tudásának megfelelően. Ábrahám korában a gyermekáldozat egyáltalán nem volt ritka. Az emberek úgy érezték, hogy ha nagy dolgot kérnek az istenségtől, akkor nagy áldozatot kell neki adni, hogy bizonyítsák ragaszkodásukat és odaadottságukat.

Ábrahám lelkében is valahogy felmerülhetett: szeretem én a magam Istenét annyira, mint a gyereküket is feláldozni kész népek a sajátjukét. Kit szeretek jobban? A gyerekemet, akit Isten adott vagy az Istent, aki adta? Ebben a dilemmában és történelmi környezetben jött az Isten sugallata: áldozd fel nekem egyszülött fiadat egészen elégő áldozatul. S amikor Ábrahám majdnem megteszi, akkor jön az isteni közbelépés, hogy mégsem kell, vagyis a történet tanítása kettős: Istent mindenképp az első helyre kell tennünk, aki viszont nem kíván gyermekáldozatot.

Ábrahám nem hiszem, hogy könnyű helyzetben lett volna. Ha hitte is, hogy aki neki öregkorára képes volt gyermeket adni, az képes feltámasztani a halálból, ez azért nem olyan magától értetődő. Mi van ha ezek a sugallatok pusztán a képzelet szüleményei, s ez az öregkori gyermekáldás is csak egy fatális véletlen. Mi van ha ez a furcsa Isten meggondolja magát, vagy eleve csak egy gonosz szórakozást űz, hiszen az a beígért gyermekáldás is mennyire elhúzódott.

Ábrahám életéből ez legalább 10 évet elvett, Isten pedig... hát... igazából nehéz rá itt bármi jót is mondani. Szerintem egy értelmes hívőnek se menne.

Annyira, hogy talán már a BTK is rendelkezik erről.