Iskola, emberek, mondjátok meg, miért?

Én már lassan 10 éve játszom az életem legnagyobb problémáját. Általánosban elsőtől kezdve, folyamatosan zaklattak. Megállás nélkül, mindig én voltam a piszkálódás tárgya. Én már óvodában azt hittem, hogy mikor felmegyek a "nagy" iskolába, akkor egy felnőtt közegbe kerülök, ahol már semmi más nincs, csak a tanulás.Olyan meg nem lesz, hogy rossz magatartás. A tanárok-gondoltam-majd megnevelik a rosszakat és az élet jó lesz, lesznek barátaim és kellemes csevegésekkel fognak eltelni a napjaim. Tévedtem. Szekálás, bántalmazás szóban és tettben, egymás háta mögötti kibeszélés és még sorolhatnám. Mindegyiken túlestem. A probléma oka a neveltetés. Megannyi gyermekkel nem foglalkoznak annyit, mint másokkal és nekik sokkal nehezebb beilleszkedni. Ezzel lerontják a szintet és a rossz magatartás válik menővé. Ez nekem soha életemben nem volt tetszetős viselkedés. Mindig a tiszta és bölcs döntéseket szerettem. Nem egyszer kerültem általánosban verekedésbe csak azért, mert nem szerettek. Gyűlöltek és utáltak. Mindent meg akartak tenni annak érdekében, hogy elzavarjanak. Én mindvégig kitartottam. Mikor befejeződött az iskola örültem, hogy kiszakadtam ebből az iskolából, de sajnáltam is, mert abban az évben sikerült végre két normális barátot szereznem. Velük napjainkban se sokat találkozok a nagy távolság és talán a "fárasztás" miatt. Apropo: fárasztás. Sokan hangoztatták már, hogy beszélgetésekbe és minden másban, hogy fárasztó vagyok. Ha visszakérdezek, hogy-miért?-Ők nem tudnak rendes magyarázatot adni. Egyszerűen mondták már mások is, hogy túl normális vagyok/túl jó. (Felnőtt ismerősök) Az életemet sok nagy csalódás kísérte és ez mind a közeg vagy a környezet miatt. Rengetegszer kerestem már magamban a hibát. Néha elgondolkodok, hogy ez azért van, mert nem vagyok az a fajta, aki sz_rik mindenre (már elnézést) és nem foglalkozik a jövőjével? Nekem vannak céljaim, én szeretem bővíteni a tudásomat. A legtöbb (nem mind) tanáromon, aki már tanított pedig kezdetek óta láttam, hogy ők sem szeretnek, nem akarnak a problémámmal foglalkozni és nem érdeklem őket. A mai világban az önzetlen segítség már kevés embertől jön. Egyszerűen a tanárok is élvezték sokszor a velem való piszkálódást, a dolgot csak én nem élveztem. Nem egyszer üvöltöttem: "ELÉG", de mindinkább folytatódott. Aztán jött a gimnázium. Most 10.-be járok. Mikor iskolalátogatáson voltam, gondoltam: Hú hát ez biztos jobb lesz, mint az általános iskola egy helyben való 8 évi szenvedése. Hát nem. Kollégista voltam fél évet és már akkor, az új osztálytársaim kiutáltak. Nem egyszer kértem az ottani tanárokat, hogy helyezzenek át másik szobába, máshová, nem tették. Véleményem szerint csak a bajt látták velem. A baj pedig az volt, hogy én nem voltam benne semmilyen rosszban. Most nem fényezni akarom magam, de az eddigi életemben én tőlem telhetően minden szabályt betartottam. Amit mondtak én tiszteletteljesen elvégeztem. Visszatérve a kollégiumra, akadt pár normális ember és néhány jó foglalkozás, de mennem kellett. Nem tudták megoldani a problémát. Ott is előjöttek a bántalmazások, szellemi és fizikai téren. Ekkor jött el a holtpontom. Azzal, hogy kivetettem magam a koleszból még így sem fejeződött be a probléma. Egyik nap pont darabot próbáltam /sokszor felkérnek/tek már iskolai színjátszó körökbe verseket mondani, emellett még pár tantárgyból igen szeretem a tudásomat bővíteni./ Ekkor, mikor visszamentem a teremben a reggelim a földön volt, szétrugdosva, a táskámból a cuccaim, és az irataim szétszórva és a kabátom széttépve. Ekkor érkezett be életem legnagyobb mélypontja. Még az óvodások is különbek-gondoltam. A tanárok erre szinte semmit nem tettek, sőt, az osztályfőnököm el akarta susmusolni a dolgot. Hát NEM mondtam. Egyik nap bementem és lecsaptam az egyik gyereket, erre hatan jöttek rám, de nem nagyon tudtak lefogni. Mindenkit csapkodtam, aki hozzám nyúlt. Egy karcolással megúsztam és szerencsére nem lett senki másnak akkora baja, hogy nagy ügy lett volna belőle. Tudom, hogy ha tudnám mindegyiket lenyomnám, de nem akarom magam kirúgatni ilyenért. Az osztálytársak persze bármit megtehetnek. Modern suli és leélik. Szétszedik. Ezt fájó nekem látnom.. Azóta ugyan abba az iskolába vagyok, ugyan azokkal az osztálytársakkal járok egy osztályba és kicsit tartanak tőlem. Viszont úgy érzem, hogy még így is sokszor a nevetség tárgya vagyok. Főleg a lányok körében. Sajnos nem értek velük szót, de csak az osztálytársaimmal. Nem értem, hogy miért nem lehet intelligensen kommunikálni.. Ez napjainkban miért ment ki a divatból? Vagy a szülők királykisasszonykának nevelik a gyermekeiket? Én nem értem. Ez már sok nekem. Már egy éve történt a kiborulásom, de kérdezem én: Mit tehet az ember, ha sem diplomatikusan az osztály irányába, sem a /felsőbb szervek/-tanárok nem tesznek semmit? Neves iskolák így, úgy, én mindenbe mindig csalódok. Elhatároztam, hogy kijárom még így is ezt a sulit, addig éljek is. Lett azóta egy kevés barátom, ismerkedni próbálok, de úgy hiszem van egy alap rossz hírnevem. A felnőttebb barátaimnak fejtörést okozok /"nagyobbakkal" jobban szót tudok érteni/. Mit tehetek-kérdem én.. MIT? Nem akarok mindenkinek megfelelni, félreértés ne essék, de sajnálom, hogy az a kevés barátom is sokszor tartózkodik tőlem valamiért. Ha tudtok kérlek segítsetek! Ha valaki pedig rám ismer, tudja meg, én is érzek, én is ember vagyok, ahogy csak ő. Ha pedig ezen mosolyog, akkor pedig szégyellje el magát. Eddig bírtam.. internet, kérlek segíts! A barátaimnak, akik pedig mindvégig kitartottak mellettem köszönöm.. habár egy kezemen meg tudom számolni őket, legalább vannak. 16/fiú