Egy szlovákul jól tudó ember segítségére lenne szükségem. Lefordítaná valaki nekem ezt az elég igényes szöveget szlovákra? Nagyon hálás lennék érte.

Ficino tanítványa, Giovanni Pico Della Mirandola (1463-1494) „Beszéd az ember méltóságáról” című művében a szellemi meghatározottságból származó szabadságot alapozza meg: A teremtés napjainak végén Isten már minden tulajdonságot megteremtett, így az ember számára már nem maradt semmi, ami sajátja lehetett volna, ezért így szólt Isten az emberhez: „Téged nem fékez semmi kényszer, téged szabad akaratodra bízlak, az fogja természetedet megformálni. A mindenség közepébe helyeztelek, nézz körül, hogy mi a legkedvedszerintvalóbb a világban. Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik. Lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába.” Az ember, szellemi meghatározottságából adódóan, képes az Isten teremtette formák szemléletére és szabadon alakíthatja saját lényegét. Ő áll a világ közepén. A szabad szubjektivitás hangsúlyozása miatt ez a koncepció jelentős, a platonizmusnak azonban megvan az a tendenciája, hogy mind az ember testiségét, mind annak társadalmi vonatkozásait háttérbe szorítsa, az elmélkedő életszemléletet részesítve előnyben. Más gondolkodók megkísérlik ezt az egyoldalúságot meghaladni, amennyiben a lélek és a test összetartozását hangsúlyozzák és az embert mint társadalmilag kialakult lényt fogják fel. Cristofero Landino (1424-1498) ezt írja: „…így, ha az embert tekintjük, egy olyan egészet képzeljünk el, amely egyszerre áll lélekből és testből… A természet mint a legkiválóbb anya a társas kapcsolatokban való részvételre és az emberi közösség megóvására hozott létre bennünket.” Ennélfogva az ember egységes szemléletmódjára van szükség és a gyakorlatra orientált életmódot illeti meg az elsőbbség.

Pietro Pomponazzi (1462-1524) - az arisztotelianizmus képviselője – szintén hangsúlyozza a gyakorlati ész elsőbbségét. Az emberi léleknek a működéshez az érzéki benyomások közvetítésére van szüksége, így a lélek test nélkül nem gondolható el. Halhatatlansága észbeli okok miatt nem bizonyítható. Egy másik értelmezés, az olasz reneszánsztól eltérő felfogás mutatkozik meg a francia humanizmus legjelentősebb képviselőjénél.

Michel de Montaigne (1533-1592) „Esszé”-ivel megalapozza ezt a kötetlen szubjektív forma által meghatározott irodalmi műfajt. Montaigne jeligéje: Que sais-je? (Mit tudom én?) jellemzi szkeptikus kiindulópontját. A világ állandó keletkezésben és sokféleségre szétforgácsoltan nyilvánul meg, így az ésszel a bolondját járatja, amennyiben az azt hiszi, hogy képes valami változatlant, örökkévalót felfogni. „Végső soron semmiféle maradandó nincs, sem a mi lényegünkben, sem a dolgok lényegében. Mi is, ítéletünk is és minden halandó dolog szakadatlanul folyik és hullámzik.” Ennélfogva szerinte a természettudomány nem más, mint szofisztikus poézis, és a filozófiai hagyományt az anarchia uralja. Az emberi élet is csak bizonytalanságában és a haláltól való állandó fenyegetettségében mutatkozik meg. A szkeptikus magatartás azonban nem rezignációhoz vezet, hanem megszabadít és belső biztonságra, valamint az ítélkezés függetlenségére nevel. Ekkor a saját tapasztalat bizonyul a legjobb megismerési forrásnak, ahogyan az ember önmaga a legalkalmasabb tárgynak. Önmaga bensőjének megfigyelésében az ember megtalálja saját természetét és egyben felfedezi egyáltalában az emberiesség általános formáját. „Minden ember magában hordja az emberi természet általános formáját.” A – sztoikus értelemben vett – elrendező természet válik az adottságoknak megfelelő élet mércéjévé és vezetőjévé.