Miért van annyi távol-keleti történet csodákat tevő indiai meg tibeti mesterekről, akik lebegve meditálnak, átkelnek a folyón, eltűnnek a semmibe stb. , ha egyszer soha, senki nem látta ezeket? Mi ezeknek az alapja és miért pont onnan jönnek?

Minden legendának, vagy mesének van valóságalapja. A távol-keleten mély hagyománya van a meditációnak, elmélyülésnek, önfejlesztésnek (jógik, buddhák). Hasonló gyakorlatokkal sok mindent el lehet érni, ami lehetetlennek tűnik, pl.: az akarattól független testi folyamatok irányítása (emésztés, kiválasztás, testhőmérséklet). Egy élethosszig tartó (vagy több életen átívelő) gyakorlás képessé teheti a mestereket az általad említett jelenségek végrehajtására. A Tibeti Halottaskönyvben van egy felsorolás a tökéletes ember képességeiről. Ezek között szerepel a teleportálás, alakváltás stb. A lényeg az, hogy ezek a képességek bárki számára elérhetők, aki elég kitartó. Talán ez ragadta meg a történet írók fantáziáját.

A legtöbb szerzetesi közösségben van egy olyan szabály, hogy a titkos tudást csak a beavatott tagok ismerhetik, illetve a szerzetesek, mesterek nem kérkedhetnek a varázstudományukkal. Talán ezért nem rögzítette ezeket senki vidóra.

Az európai kulturtörténetben is van sok hasonló legenda. Gondoljunk csak Szent László királyra, aki egyszerre volt két helyen, vagy éppen vizet fakasztott a sziklából. A különkbég annyi, hogy mi varázslónak, sámánnak, táltosnak nevezzük az olyan mestert, aki csodás dolgokra képes.