Írnátok nekem saját verseket?

Írok néked egy verset,

Csak kérlek várj egy percet.

Bár neked mindegy,

Hisz te már csak akkor látod,

Ha elküldtem az üzenetet.

Nem tudok hosszan,

Rímekbe írni,

Mivel a magyar óra,

Nem tanított meg verset írni.

Nem mondtad, hogy a versnek,

Mikorinak kéne lennie,

Így a spontán jött szavaim,

Lehet nem felelnek meg a fenti elvárásnak.

Ám, de bocsáss meg legszíves,

Hisz még reggel van, S lesz

Az is délig.

Mivel nincs egy nagy fantáziám,

Így hozzá költöm tevékenységeim listáját.

Nos először is most reggileztem,

Száraz kiflit, vajjal ettem,

Aztán pedig jól besütiztem,

Az viszont jól megbántam.

Bucsú szóként elköszönnék,

Jó reggeltet kívánnék.

Következő kommentelőnek,

A vers íráshoz, pedig sok

Szerencsét kívánnék!

Ha én hajó volnék…

Szürke az ég, esni kezd a hó,

A kikötőben árválkodik egy

hajó.

Hideg jéggé vált a víz, nincs hová

mennie,

Szeretett kapitánya nélkül is

meg kell lennie.

Jött egy másik, egy új, egy jó,

Kinek fényben a mosolya olyan,

mint a tiszta, fehér hó.

Nyári virágok nyíltak, mikor

találkoztak,

Levélhullás előtt össze is

barátkoztak.

Kicsi hajó, ettől rettegtél,

Elhagytak, mert beköszöntött a tél!

Neved is lekopik, mire újra

látnak,

Híre-hamva se a „vidám

kapitánynak”!

A hó hangtalanul, jobban esik,

A férfi alakja lassan eltűnik.

A bárka utána kiált,

Mert e fájdalom a magányosság.

Úgy érzi, ebben a szürke

világban leállt minden,

De a néma hóesés nem.

A kapitány hangja nem éri el,

Mit kezdhet a hajócska ezzel?

„Mi egyek vagyunk” – mondogatja,

De valaha a szerelme is így

gondolta.

Mi lesz véle, ha nem válnak többé

egyé,

Ha majd a kormány nem lesz senkié?

A reményt már rég feladta,

Hogy megértik ők majd egymást valaha.

Tényleg így lenne ez, kicsi hajó?

Érző lény vagy, ki megríkatható!

„Ne hagyj el!” – esdekel hevesen

„Légy vélem a hóesésben!”

Ha nem akarsz, vigyél magaddal,

Hadd kalandozzunk megint tavasszal!

Köszi :) Ezt az általános iskolai ballagásomra írtam:

Könnyes búcsú

Tovalépek, elszállok,

A középiskoláig meg sem állok.

Mint a madár elröppenek,

De olykor-olykor visszanézek.

Hiányoznak majd az ablakok,

s a falak,

A csengetéskor felbukkanó,

megszokott, tanári alak.

Előre megyek és ködbe lépek,

De titeket soha, soha nem

feledlek.

Nincs több könny, azok nélkül sírok,

De a papír már nedves, melyre

verset írok.

Újítást változást akartam,

Lényem, mely itt tanult, úgy érzi,

meghaltam.

"Viszlát" - mondom mosolyogva,

De szívem, mintha kicsordulna.

"Ég veletek" - mondom elhallva,

Tudom, hogy majd vágyok utánatok

vissza!