Melyik költő költészetére volt jellemző az, hogy verset írnia csak annak kell aki, nem a saját bánatáról, nyomoráról ír?

Egy régi emlék ugrott be még középiskolás irodalom óráimról és nem tudom elfelejteni, de az interneten semmit sem találtam róla. :D

Úgy emlékszem volt olyan költő, aki azt mondta, hogy a költőknek tanítani kéne és nem lenne szabad csak a szórakozás kedvéért, vagy szimplán a saját nyomoráról írni.

Illetve még olyanra is emlékszem, mintha lett volna olyan költő is, aki azt mondta, hogy a szórakoztatásért ír és nem akar semmi tanító, mélyenszántó gondolatot a költeményeibe.

Nem biztos, hogy jól emlékszem. Lehet nem is volt ilyen. De ha mégis, akkor kik voltak ők? Kikre volt ez jellemző?

Előre is köszi! :D