Kritika a versemről? 17/f

A távolban nevetsz

Hová lettél?

Egy csokorral elhagytál

s még utoljára láttam tarkód,

testvérek, anyák, apák közé burkolózva.

Kihűlt akkor már ölelésed jó egy órája

s én tanúját akartam tenni…

Nem.

Tanúmmá akartalak tenni.

Hogy te vagy a világ,

az egyetlen kit ismertem,

a való.

Minden csalfa közt a legvalóbb.

Miért hazudtál oly sokáig ha egyszer tudtad hogy elhagysz?

És búcsúzó haikumra fölnevettél,

holott szíved nem akarta.

Felhúztad e lyukas zoknit

de meg sosem varrtad.

Te dicsőségedre

éltem, hittem és mosolyogtam

Lámpással jártál agytekervényim közt

Halk léptekkel

Szörnyű labirintban.

Istenem, hát te vagy a tenger

és én csak egy csepp.

Neked egy a sokból,

nekem a minden.

Szolgád lettem volna de még annak is haszontalan.

Egyszer mertelek viszont ölelni,

de miért öleltél

ha nem akartad?

Hisz jól tudtuk mindnyájan

ki itt a kolonc s ki is a vigasz.

Üvöltöttél volna velem.

Gyaláznod kellet volna és összetörnöd,

de jóságod ítélte:

szánnod kell és hazudnod inkább;

Össze ne törd én gyönge üvegtestem.

Önző undorral gondolok vissza rád.

Önző rohadt ocsmányságom pecsétje minden sornak

mit intézek hozzád.

A távolban nevetsz,

Ide nem hallom.

Hiába voltál báb az életemben

ki jóra tört és rosszat művelt

nekem mi sem jutott.

Nincs válasz és nincs tovább.

Csak a balsors:

Velem találkoztál.