Kritikát kérek! ^^ Írtam egy novellát (vagy egy regény első részét, egy szereplő bemutatását - majd kiderül :D). Kaphatok kritikát?

Megírás dátuma:

2017. április 17, hétfő

Varga Dávid

Esik. Szeretek az esőben sétálni. Olyan mélabús és komor a hangulata - kitűnő idő ahhoz. Esernyőt sem hoztam, így mikor felnézek az égre, arcomra csöppen az eső. Milyen érdekes... Oly magasból hull, zuhan, végül az arcomon célba ér, a végállomáshoz.

Lassan én is elérek célomhoz. Hogy mikor, nem tudom még, mert lépéseim egyre lassabbak. Talán az esőtől egyre nehezedő ruháim az oka, de talán a lelkem. Mindenesetre közelítek a célhoz, és akkor már nem terhel egyik sem. Semmi. Végre megszabadulok minden nyűgtől. Nem fog zavarni már semmi, nem kell stresszelnem a feleltetéstől, nem kell idegeskedve takarítanom, nem kell magyarázkodnom az osztályfőnöknek, ha elkésem a buszt, ó, végre nem kell félnem a jövőtől, mert nem lesz.

Gondolataim közepette a világ körülöttem teljesen elhomályosodott: észre sem vettem, hogy átmentem az átkelőhelyen, és hogy egy autó majdnem elütött; csak akkor tűnt fel, mikor a pocsolyából, melybe belehajtott, a piszkos víz háton nem öntött. Egy pillanatra megálltam, sóhajtottam, és továbbmentem.

- Egy búcsúlevelet hagyhattam volna - szóltam halkan magamhoz. - Így a végén még azt hiszik, szerelmi bánat vagy a két évvel ezelőtt történt nyolcéves húgom halála miatt tettem.

Meghalt. Gyermek volt még, apró, mosolygó teremtés. Mindig mosolygott, nála vidámabbat keresve is alig talál az ember. Vagyis találhatott. Mindig együtt voltunk, aznap is. Fagyizni vittem őt, mert jó volt a bizonyítványa. Szép kis ajándék. Amíg én a cipőmet kötöttem, ő előrerohant, és megtörtént a szerencsétlenség: szemeim előtt gázolta halálra egy teherautó. Tökéletesen emlékszem minden másodpercre: arra, hogyan dermedtem le, mielőtt hozzáért volna, hogy hogyan futottam élettelen testéhez ordítva, és hogyan szorongattam könnyes szemekkel halott kis ujjait.

Halálával meghalt egy részem is, de felébredt egy másik, mely végre értette a titkot: az élet véges. Nap mint nap szembesülök a gondolattal, hogy bármikor elérhet az, mi már oly sok embert elért, ami elérte ártatlan húgom is, és amitől nem menekülhet senki. Ez az, amitől nem véd meg sem pénz, sem hatalom vagy hírnév, sem bármiféle jótett: a halál.

Nem értem az embereket, sőt,, néha magamat sem. Hogy tudunk vidámak lenni, mikor tudjuk, hogy Ő itt van, és hideg leheletét érezzük a bőrünkön? A nyakamba liheg, minden lépéssel közelebb érek a célhoz, és egyre jobban érzem a fagyos levegőt. Alig várja, hogy magához vegyen. Ma vagy talán holnap vagy 30 év múlva, de magához fog venni. Ha úgyis bekövetkezik, mi értelme szenvednem? Csak nyűg az egész. Az élet.

Már régtől így gondolom, de most mégis... Félek? A szívem zakatol, egyre erősebben. Mintha küzdeni akarna, harcol velem, megtesz mindent, amit tud; de erősen kalapáló szívem nem győzhet, én vagyok az, aki dönt, ezt jól tudja. De akkor...

- Miért? - kérdeztem szívemtől, mint valami eszelős - Miért harcolsz velem?

Rövid néma csönd után érkezett a válasz:

- Mert élni akar - elhallgattam, majd magamban folytattam.

Mint az a kicsiny esőcsepp, mely az arcomra hullott. Tudta, hogy nm győzhet a gravitációval szemben, és be kell csapódnia, de megtette, amit tudott: lecsordult arcomról, és bízott benne, hogy újra felkerül társaihoz.

Vajon velem mi lesz, miután célba értem? Nemsokára kiderül. Még pár lépés, és ott vagyok: a híd közepén. Esik az eső. Tökéletes az idő az öngyilkossághoz.

A korlátnak támaszkodva üres tekintettel bámulok előre, s közben eljátszom a gondolattal, hogy megteszem.

Elképzelem, amint remegő lábakkal állok a korláton, életért harcoló szívem zakatol, mögöttem az autók hangos zajjal ezerszámra járnak-kelnek. Előre lépek, de lábamra nem nehezedik súly. Zuhanok, akár az esőcsepp. Nem állok ellen a gravitációnak, minek is zaklatnám? Egyre gyorsabban közeledek a víztömeg felé, mely félelmetesen mered rám. Elmerültem. megtörtént a csobbanás, és most a víz körülölel, nem ereszt. Érzem őt. Ugyanazt a fagyos érzést, mit nyakamon éreztem, érzem most egész testemen, de most nem csak leheletét, érintését is. Érzem, ahogy fagyos ujjai hozzámérnek.

Visszatérek a valóságba, és akarva-akaratlanul kibukik a kérdés:

- Tényleg akarom ezt?

Féltem. A családomra gondoltam. Mi lesz így velük? Anya szíve megszakad, apa is rosszul viselné. Magukat hibáztatnák, pedig nem tehetnek semmiről. Ha még egyszer át kellene élniük...

- Nem, miattam ne szenvedjen senki! - kiáltottam. Az emberek már biztosan őrültnek néznek - Én... hjajj - sóhajtottam. - Bárcsak eltűnhetnék úgy, hogy másoknak nem okozok még több szenvedést!

Vicces. A kicsi, tehetetlenül zakatoló szív győzött. Az esőcsepp legyőzte a gravitációt.

- Sajnálom - mondtam bús de nyugodt hangon -, ma még nem kapsz meg.