Szerintetek mennyire vagyok ''jó'' író?

Fogalmazás, helyesírás, tagoltság, eredetiség, stb. stb.

Tudom, hogy engem nézel. Érzem a borzongtató pillantásod, ami végigsimítja a bőröm. Én is téged nézlek. A meleg barna szemeid mintha behatolnának ide. Ide, egészen be a szívem mélyéig. De kit látsz? Bárcsak tudnám.

Kit látsz bennem? A nevető, szeleburdi lányt, akinek tettetem magam? Vagy tudod hogy ki vagyok?

Tudod, hogy minden nap a szakadék szélén egyensúlyozok? Tudod, hogy látom, ahogy minden amire vágytam és minden ami van felég? Tudod, hogy a falaim olyan vastagok, hogy én is alig-alig látok ki? Tudod, hogy össze vagyok törve? Tudod, hogy egy porcelánbaba utolsó szilánkjait őrizgetem?

Miért gyorsul a lélegzetem? Miért jössz közelebb? Miért, miért, miért? Miért...akarod betörni a falaim? Miért nem fordulsz meg és hagysz magamra? Az lenne a normális. Ajkaimról egy ijedt nyögés röppen fel és annyira, de annyira kínosnak rzem, hogy az arcom ég és minden tagom a bénultság áldozatává válik.

Pupillád kitágul, én szinte már reszketek az izgalomtól. Legszívesebben elfutnék és eltűnnék a világ legutolsó sarkában. Ahogy nézlek veszem észre a sűrű szempilláid, a kicsi gödröcskéket az arcodon, ahogy szád mosolyba rándul.

Lassan hátrálok, te minduntalan lépkedsz utánam. Ezt nem hagyhatom! Riadó, riadó, riadó! Védekezésre kell használnom a hangom. El kell felejtetnem magam vele! Nem tudhatja meg senki! Nem...nem láthat gyengének. Ez a pillanat egy hiba volt!

Nem megy. Nem hazudhatok neki és magamnak se. A fejem lehanyatlik és könnyek égetik a szemem. Fáj. Annyira, de annyira fáj. Sikítok itt bent, de kint csak az elfojtott zokogásom hallatszik, ahogy te az ölelésedbe vonsz. S minden megszűnik körülöttünk.

A falaim romokban hevernek, de talán...talán nem baj. Talán találtam valakit, aki megért majd. Aki nem nevez szörnyetegnek és nem tart undorítónak. Talán...engem is szeret valaki ezen a helyen. Talán hosszú út lesz. Talán nehéz. De ahogy elmerülök a szemed világában úgy érzem, hogy megéri. Megéri.