Hogy hangzik ez a részlet az első novellámból? Szerintetek van tehetségem az íráshoz?
Fáradhatatlanul róttam az utcákat a repülő térig. A város hihetetlenül forgalmas volt ezen a hajnali órán. Folyamatosan buliból haza tartó, mámoros fiatalokat kerülgettem, és félő volt, hogy nem érek oda a repülő felszállása elött, de nem adtam fel. Nem adhattam fel, mert ez volt az utolsó esély, hogy bevalljam neki az érzéseimet.
A hatalmas váróteremben fogalmam sem volt merre kell mennem, így minden irányba körülnéztem, és az utolsó elötti pillanatban láttam meg, ahogyan feláll a székről, és maga után huzza a lélegeztető gépet.
-Martin! - kiálltottam utána.
-Jade? - nézett rám meglepetten. - Te mit keresel itt?
A kérdését figyelmen kivül hagyva öleltem magamhoz, olyan szorosan, hogy kiejtette a kezében levő táskát, amiből a dolgok a földre borultak.
-Segítek felszedni. - mentegetöztem elpirulva, és a kiesett tárgyak után nyultam.
Egy párnát gyömöszöltem vissza a hatázsákban, amikor megpillantottam a könyvet, amit tőlem kapott szülinapjára. A szülinapján még új könyv rettenetes állapotban volt, és mégis boldog voltam, mivel a tulajdonosa nem tönkretette, hanem rongyosra olvasta. A könyvből egyik közös képünk lógott ki.
-Tudod. Te mindig mellettem voltál, ha rossz passzban voltam, és muszáj volt valamit magammal vinnem belőled a mütétre. Azt hiszem te adtad meg a reményt arra, hogy végre elhigyjem, kigyógyulok ebből a nyomorult rákból. - magyarázkodott fülig vörösödve.
Meghatodva néztem fel rá.
-Azért jöttem, mert tetszel nekem. Mert szeretlek. És többé nem tudom magamban tartani. Tudom, hogy nem vagyok az eseted. Nem vagyok szép. Nem vagyok különleges. De nem akarlak úgy elengedni, hogy meg nem kapom az elutasításomat tőled. - vallottam be mindent, ami az útobbi időben a mellkasomra nehezedett.
Martin elmosolyodott. Sokat mondóan a szüleire nézett, akiknek hirtelen dolguk akadt, így a büféshez vették az irányt. Amint eltüntek a látókörünkből megragadta a derekamat, magához huzott, és megcsókolt.
- Te vagy minden, amire vágyom. - suttogta az ajkaimba.
Történet:
Az eleje még oké, aztán egyre inkább ellaposodik, a vége meg tényleg elfolyik. Nyilván a te feladatod lesz rájönni, hogy miképpen derüljön fény az érzésekre, ezt nem mondhatja meg helyetted senki. Mégis, a "hirtelen bevallom a nagy szerelmemet, és a várt elutasítás helyett a még inkább várt csók jön" - ezt már láttuk falun, városban, erőben, buszon, hajón, süllyedő hajón, terroristák vagy emberevő szörnyek karmai között, egyre nevetségesebb szituációkban, ahol az alkotók már szándékosan tették nevetségessé - de vajon miért is? Mert már annyiszor lefutott, hogy semmi újat nem mond, előre megírt dramaturgia, már az elején tudni lehet a slusszpoént is.
Szerintem egy ilyen fordulat akkor hatásos, ha az olvasó legfeljebb csak sejtheti, mikor is történik meg, annyira finoman van kezelve. Lassú közeledés, és észre sem veszem, hogy célba ért - legfeljebb amikor újra letér a célról. De mondom, ez a művészeti része, ezt neked kell kitapasztalnod: első novellában semmi gond, a másodiknál már lesz jobb ötleted.
Forma:
"nézett rám meglepetten"
"mentegetöztem elpirulva"
"magyarázkodott fülig vörösödve"
Próbáld meg úgy elolvasni a párbeszédeket, hogy ezeket egyszerűen átugrod. Szerintem működik, és még lendületesebb is. Hiszen a szövegkörnyezetből kiderül a szituáció. "Jade? Te mit keresel itt?" Teljesen normális reakció, adja magát, kár széttörni egy közbeiktatással. Ráadásul a határozószavak még inkább megállítják az olvasás lendületét, mindig érdemes visszaolvasni (kis pihenés után), és átgondolni, hogy valóban szükséges-e (az esetek többségében nem).
Helyesírás:
Mondjuk ez nem olyan nagy dolog, az író elsősorban a történetre figyeljen, a korrektor majd elvégzi a piszkos munkát. Ezzel együtt néhány szarvashibára illik figyelni: higyj helyett higgy (hisz a szótő, ezért nem olyan, mint a hagyj). Helyesírás ellenőrzőt egyszerűen be kell kapcsolni.
Érdekes, hogy a szóismétlést, mint hibát gyakran felhozzák, nekem most semmi ilyesmi nem tűnt fel.
"...de nem adtam fel. Nem adhattam fel, mert..." Amit az előző mondat letesz, azt a következő fel is kapja, és viszi tovább. Vinnie is kell, hiszen akció van, megnyomja a lényeget, hogy "mennyire nem akartam feladni". Szerintem itt teljesen jó a szóismétlés.
Őszintén? A sztori sablonos, a helyesírás borzalmas, a központozás pocsék, de legalább a Csillagainkban a hibát másolod, mostanában trendi a rákos-nyálas történet. Szóval úgy rossz, ahogy van.
Origamizni próbáltál már? Vagy tengerimalacot nevelni? Lehet, jobban menne.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!