A művészet, a könyvek miért mennek szembe saját magukkal? Ti hogyan látjátok ezt a kérdést?

A művészet meghaladja a rációt, s mint olyan megtűri az ellentmondást. Sőt, adott esetben azzal világít rá a dolgok lényegére. Az ember beszélhet elmúlásról, a saját haláláról, ugyanígy egy író a könyvek, de akár az irodalom végéről is. Mi van ebben paradox?

A tárgyi világ valóságnak tekintése csupán a materializmus hite. Egy irodalmi alkotás kapásból nem materiális. Aldous Huxley Szép új világa olvasható összefűzött papírlapokon, a számítógép monitorján vagy e-book olvasón, hallgatható hangoskönyvben, és még ki tudja hányféleképpen juthat el a befogadóhoz. Nem különösebben függ a matériától, röhögve megjelenik bármilyen alakban - mert nem matéria. A matéria csak abban játszik szerepet, hogy az alkotást ki lehessen kommunikálni - elvégre a művészet kommunikáció. A matéria a kommunikációs csatorna, a telefonkábel. A materializmus pedig csak a kábelen belüli rezgést vizsgálja, és rámondja, hogy a kábel az egyetlen létező, nem foglalkozik azzal, hogy annak végein készülékek és beszélők is vannak. Ha a beszélő, mint lehetőség szóba jön, akkor kábelen belüli rezgés produktumának tekinti - hát, ha ilyet hall a művész, nem is csoda, hogy a Vanitatum Vanitas és a "könyvek pusztulása" téma felé hajlik a tolla. :)