Mi a véleményetek az írásmódomról?

Sziasztok! :) Lány vagyok, 16 éves illetve leszek pár hónap múlva. :D Imádok írni, és ez nem szó szerint értendő, mivel csak "fejben" szoktam :D Most egy "történetem" (azért " mert nincs meg az egész :/) elejét. :D Érdekelne a véleményetek. :) Kezdem is:

El sem hiszem, hogy máris tizedikes vagyok! Mintha csak tegnap lett volna, hogy félve beléptem a gimi kapuján. Az is igaz, hogy volt gólya tábor és én el is akartam menni.... de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Igen, gyáva voltam.

Ott álltam az aulában, körülöttem egy csomó emberrel, és azt sem tudtam hová kell mennem vagy hogy egyáltalán mikor. Felbaktattam oda, ahol a beiratkozás volt, a 3. emeletre. Csak egy 50 körüli férfi volt ott, tanárnak néztem.

-Hát te? Csak nem elsős vagy? - kérdezte miközben kedvesen mosolygott.

-Igen, de nem tudom, hová kell menni - feleltem félénken.

-Menj le az aulába, a többiekhez, és tarts velük amikor ki kell menni az udvarra! Ott lesz a tanévnyitó ünnepség. Azt, hogy melyik osztály hol áll most írják fel a járdára - magyarázta.

-Köszönöm! - mondtam félénk mosollyal. Kikerültem a tanárt és lefutottam az emeletről.

A suliról már annyit tudtam, hogy két szárnya van. Egy déli és egy északi. Én éppen az utóbbiból igyekeztem kijutni. A déli szárnynak van egy liftje, egy fő- és két melléklépcsője, ezzel szemben az északinak csak két mellékfeljárója. Ezeken kívül egy kis aula, ahol a délibe lehet feljutni illetve át lehet menni a nagyaulába, ahol a tesiterem és az ebédlő van, illetve ott kell felmenni az északiba.

Amint leértem az aulába egyrészt megörültem, mert a tömeg még mindig ott volt, tehát nem maradtam le semmiről, másrészt még mindig iszonyatosan magányosnak éreztem magam, mert nem láttam semmilyen ismerős arcot. Úgy éreztem, hiba volt otthon maradnom a gólyanap helyett.

Körülbelül 5 percig álldogálhattam még ott egyedül (ami egy örökkévalóságnak tűnt), aztán két volt évfolyamtársamat láttam meg, akikkel együtt jártam általánosba. Utáltam azokat az éveket. Első és második osztályban volt egy barátnőm, akit Rebekának hívtak, de aztán elköltöztek. Akkor egy ideig egyedül üldögéltem a padomban szünetekben, majd negyedik körül jött a b osztályba egy lány, Niki. Vele akartam barátkozni, azonban amikor integettem neki, ő bemutatott nekem, ha meg köszöntem csak undorodva rám nézett és elfordította a fejét. Végül, ki tudja, miért, de elkezdtünk beszélgetni, barátnők lettünk, azonban hetedik elején nagyon megbántott, nem igazán beszéltünk többet és én újra egyedül maradtam a suliban még 2 évig. Niki már nem itt járta ki a nyolcadikat.

Egy kicsit elkalandoztam. Szóval a két évfolyamtársam felé mentem, akik szintén megindultak felém. Csak németről ismertük egymást, talán 2 szót ha váltottunk egész általánosban, de most nagyon örültem, hogy talán meg akarnak ismerni.

-Szia Hanna! - köszöntek egyszerre.

-Szia Linda, szia Csenge!

-Mizu? Hogyhogy nem voltál gólyanapon? - tudakolta Csenge.

-Hát... éppen nem voltunk itthon - hazudtam, de nagyon szégyelltem magam. Nem vagyok egy társasági ember.

-Ó, hát az kár. Pedig nagyon jó volt.

-Sajnálom, de az elsős avatóra jövök! - ígértem meg, bár azt hiszem, elhamarkodottan.

-Reméljük is! - mondta Linda mosolyogva.

Ekkor két lány lépett oda hármas csapatunkhoz és puszival köszöntek Csengééknek. Linda bemutatott minket egymásnak, kezet fogtunk. Nem tűntek valami szimpatikusnak, amolyan cicababának néztem őket. A két lány továbbállt, mi meg még beszélgettünk egy kicsit a nyarunkról és főképp arról, hogy milyen gyorsan eltelt.

-Nézzétek, elindult a tömeg! - jegyeztem meg. - Szerintem menjünk mi is.

Kiértünk az udvarra, megkerestük a 9.D feliratot és beálltunk előre. Az ünnepség elkezdődött. Miközben az igazgatónő a beszédét mondta körülnéztem. Furcsállottam, hogy minden osztály előtt nézi az ünnepséget egy tanár is, nálunk azonban egy felnőttet sem láttam. Egészen addig nem vettem észre, hogy nem áll mellettem senki, amíg egy lány be nem esett mellém. Szó szerint, ugyanis megbotlott a járda repedésében.

-Jól vagy? - kérdeztem tátogva, mire bólintott.

-Huh, szerinted nagyon feltűnő voltam? Lekéstem a buszom - magyarázta miközben a fejét kapkodva ellenőrizte, hogy valaki nézi-e őt.

-Hát, nem tudom, a belépőd elég hatásosra sikeredett - nevettem, és ő is elmosolyodott.

-Amúgy szia, Brigi vagyok.

-Szia, én Hanna. Angolos vagy? - kérdeztem és 100%-ig biztos voltam benne, hogy eltaláltam. Az évek során azt tapasztaltam, hogy a német nem valami népszerű nyelv, a volt osztályomból összesen hárman választottuk ezt a nyelvet a 21ből.

-Nem, németes. Te?

-Én is.

Az ünnepség további részében csendben voltunk, csak egyszer fordultam hátra Csengéékhez:

-Hé - kezdtem suttogva - nem ez a férfi volt a beiratkozáson, ugye? - kérdeztem. A tanár viszonylag alacsony volt, 40-50 év közötti és szigorúnak tűnt, ezzel szemben az az ember, aki a beiratkozáson segítette a diákokat, a 20-as éveinek végét taposhatta és jóval magasabb volt. Kizárt, hogy eltelt azóta 20-30 év.

-Ja tényleg, te nem tudod! - csapott a homlokára Csenge. - Ő 4-5 napja mondott fel, áthívták egy másik iskolába tanítani, egy nő lesz az osztályfőnökünk. Ő pedig az osztályfőnök helyettes. Az ofőt Andi néninek hívják és késik. Bejelentette gólyanapon, hogy fogorvoshoz megy, ezért csak 2. órára jön.

-Ó, értem.

Az ünnepség után felmentünk a terembe, ami a harmadikon volt. 320-as. Leültem az ajtó melletti padsor 2. asztalához, Lindáék pedig mögém. Brigi hátrament, nem szándékozott mellém ülni, ez egy kicsit elszomorított, de annak örültem hogy Csengéék itt vannak.

Körülbelül 10 perc múlva bejött egy nő a terembe és mindenki elcsendesedett.

-Sziasztok, én Kun Andrea vagyok, az elkövetkező 4 évben én leszek az osztályfőnökötök és az angol tanárotok - kezdte mesélni, és elmondta, hogy mióta tanít, kb. 8 éve nem volt osztályfőnök, és 4-5 napja tudta meg, hogy az lesz. Kedvesnek tűnt.

A nap végéig megkaptuk a könyveinket, az órarendünket és a tanáraink névsorát, megbeszéltük a tanév menetét, a házirendet, a balesetvédelmet és úgy mindent amit első nap meg szoktak vitatni. Kettőkor aztán elengedtek minket.

Fáradtan értem haza. A sulitól kb. 10 percre lakok, de a könyvek iszonyatosan nehezek voltak.

-Sziasztok! Megjöttem! - kiabáltam hangosan mire anyáék előjöttek a szobákból.

-Szia Kicsim! Na, hogy ment?

-Egész jól. Azt hiszem, Lindával és Csengével jóban leszünk. Velük mászkáltam egész nap.

-Ennek örülök.

-Köszi! Én is - mondtam mosolyogva.

-Kérsz ebédet?

-Aha, jöhet! Farkaséhes vagyok.

Kaja után felmentem a szobámba, ahol kicsomagoltam a könyveket, lapozgattam és persze szagolgattam őket. A legtöbbnek nagyon jó illata volt. Imádom a könyvillatot.

Vacsoráig olvastam, majd utána a kedvenc elfoglaltságommal töltöttem az időt: bedugtam a fülest a laptopomba, hanyatt feküdtem az ágyon és visszaemlékeztem a mai napra. Reméltem, hogy a holnapi is legalább ilyen jó lesz.

Szóval igen. Ez volt a kilencedikes énem. Most pedig itt vagyok, tizedikben, és imádom a sulit. A kilencediket is szerettem, akkor volt az első többnapos osztálykirándulásom és nagyon jól éreztem magam.

Izgatottan léptem ki az udvarra ugyanis... ugyanis egész nyáron azért szurkoltam, hogy Ő itt legyen. És ott volt. Kilencedik végén az a rémhír járta az osztályt, hogy elmegy. De amint látom itt maradt! És én ennek borzasztóan örülök! Egész nyáron ezen izgultam, és most végre eljött az igazság pillanata! Itt van! Az új osztálytársunkkal együtt.

Egyenlőre ennyi lenne, ezt most írtam le. :D Annyit még szeretnék leszögezni, hogy valahol biztos mindenkinek megfordult a fejében, hogy "Jaj, na ne, már megint egy SZJG copy...". De nem! Szeretem az SZJG-t, elolvastam már vagy ötször, de semmi értelmét nem látom annak, hogy leutánozzam. Illetve azt is szeretném kijelenteni, hogy úgy tűnhet, ez én vagyok. :D Mármint, hogy velem történt ez meg. De ez sem igaz. :P Teljesen kitalált a sztori.

Várom a véleményeket, építő kritikákat nagyon szívesen elfogadok! Minél többen, annál jobb! ^^ Köszönöm! :)