Verseket a haálról, elmúlásról írnátok?

( 20/F ) Kosztolányi Dezső: Halotti beszé

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer

Mary Elizabeth Frye:Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog. . .

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

Az utolsó hajó

Ahová most indulsz, nem mehetek veled

Az Utolsó utadat egyedül kell, hogy meg tedd

Hol ébredsz fel holnap? Nem tudom!

Hogy mit élsz most át, azt fel sem foghatom…

Búcsúzni a Világtól a Földi élettől

A legnehezebb mit Isten vár az embertől

Félsz…tudom jól, hogy rettegsz

De én segíteni már nem tudok neked.

Tudtam érted tenni bármit is?

Megtettem mindent, hogy méltósággal tudj búcsút inteni?

Nem hinném…vigaszt nyújtani már nem lehet

El kell, hogy engedjelek, nem mehetek tovább veled.

Ne búsulj! Ne gondolj a rosszra

Ne tervezd már, hogy mit tennél meg holnap

Mi az mit megtennél, de nem jutott rá idő?

Teljesen mindegy már, ha az élet fája kidőlt.

Gondolj a szépre, gondolj a jóra

Gondolj tán arra, ki sirat majd holnap

Mi volt az, amiért érdemes volt élni?

Gondolj azokra kiket szerettél, kik miatt nem szabad félni!

Nem ismerlek…nem tudom milyen az életed

De pár nap alatt még is megszerettelek

Mindent megtennék, hogy szép legyen a búcsú

De mit mondhatnék annak ki a Halálba indul?

Szenvedni kell a születésért

Szenvednünk kell a halálunkért

Úgy mondanék valamit, bármi értelmeset

De a szavak feleslegesek, már csak hallgatnunk lehet.

Utolsó percében mire gondol egy érző lélek?

Vajon jó ember voltam? Mindent megtettem?

Mi lesz velem ma este? Hova hajózóm?

Szép ez a Naplemente…Talán álmodni fogok?

Emma B. Davies - Az utolsó hajó

bocsi az kimaradt...

https://www.youtube.com/watch?v=6VApWyUSKqs

https://www.youtube.com/watch?v=pM9D9K2OMWE&NR=1