Mond nektek valamit ez a vers?

Nincs sok versem. Kanadában éltem majdnem 10 évig és egy elég traumatikus gyermekkor és általános iskolai évek van mögöttem, amelyek máig kísértenek. Már visszatelepültem évekkel ezelőtt a családommal, de ezt a verset még Ontarióban írtam egy mélypontomon, tönn, mint 10 évvel ezelőtt.

Emlékezet

Nem tudom, hogy Budapest vagy Kanada az álom

Vagy az elmúlt húsz évet hallucinálom egy korházi ágyon fekve,

Sajgó combjaimra bágyadtan meredve.

Vagy tán félálomban a Balaton parton,

Hol palacsintával gyomromban sziesztámat tartom,

Mert ismét eltemettem egy tanévet,

De a bizonyítvány átka a napnál jobban éget

És a strandolo tömegek moraján keresztül,

Érzem, hogy a lelkem hirtelen berezdül,

Mert két hét még a lelki béke,

S a rossz emlékek szörnyű éke szétfeszít

Mert a hatamas sárga iskola sohasem veszit

És elnyel ismét, mint egy várbörtön mélye,

S a kegyetlen hadúr rideg személye végigmér újra

Szemében elpattant rég a szeretet húrja

Gyakran álmodom kedves, koranyári napot

Évzárót, hol az osztályfőnok nagy csokor virágot kapott

De én ülök a padban, nyakamon a vörös kendő,

Csak a jótanuló az értékelendő e szent napon,

Nalam átkozott évek nyoma minden egyes lapon.

Vádlóan néznek rám tanárok, gyerekek, szülők

Mintha csak miattam lennének öszülők egy diktatúra alatt,

Hol a jólét hamis képe emelt ránk égigérő falat.

Beszortítom szemem, hogy még fényt se lássak

S újra távolba vesznek tanárok osztálytársak

Futnék előlük időn és óceánon át

De hordozni kell az emlékek végtelen sorát,

Mert téglaként ők építik fel a lelket,

Bár az ingatag házhoz én adtam a telket.

Mint ponty, ha partrarántom, S utolsó percéhez érkezett

Úgy csapkodja bennem haláltusáját a vergődő emlékezet

Elfáradtam...

A messzi országban rámborúl az élet súya...

Sa magányos elme végibúsúlja a hosszú délutánt.

Hol ismerős a köd és a hó,

Hol a lomha létben a lélek a haldokló

Hol hóvihar után azúrkék az ég,

Hol méregzöld pázsitot rejt a jég,

S hol a felhőkbe nézve értem meg igazán,

Hogy az Isten túlnő életen s hazán,

Mert hiába a messzi távol.

A mindenség ura, aki sohasem vádol...

És az idegen országban

Idegen templomba betérve,

A élet terhét eléje letéve

Magyarúl köszönt engem

A Bosnyák téri Isten