Írnátok erotikával fűtött verseket?

Erdő szélén nincs sok maszlag

Gyere babám, jól meg...

Ismeretlen francia szerző (XIII.század)

Szent Márton ajándéka

Normandiában úgy esett,

Egy paraszttal e víg eset,

Hogy elmesélni: érdemes

Hogy meghallgatni: érdekes.

Szerette ő a szenteket

Mártont, a szentet szerfelett.

Ha ő dologba kezd vala,

Mártonhoz röpül sóhaja.

Ha víg, ha bús, csak esdekel.

A szentjét nem felejti el.

Egy reggel is dologra kelve

A szent nevére forg a nyelve:

"No, menjünk Márton, tarts velem !"

S a szent előtte megjelen.

Megszólal így: " Te jó paraszt,

kedvelsz te engem, látom azt,

Akármit kezd a két kezed,

Hozzám fohászkodsz, jól teszed !

Megáldalak, hagyd abba hát

A munkát, hagyd a boronát,

menj haza vígan, mert veled

Hálából csodát művelek.

Igaz beszédem szentesül,

Kívánhatsz négyet: teljesül.

De kívánságod jól kiválaszd,

Mert újra aztán nem kívánhatsz!"

A jámbor ember meghajolt,

Vidáman visszabandukolt.

Amíg földjéről haza ért,

Vakarta, törte a fejét.

Az asszony éppen öltözött

Akár a hörcsög prüsszögött:

"Paraszt, de korán jössz haza,

Hogy törne ki a nyavaja

Esik talán, vagy este lett?

Hízlalni kell a képedet ?

Vagy boradót is ne fizess:

Dolgozni büdös, nem szeretsz,

De ünnepelni, azt igen,

Barom, a kórság elvigyen.

Elvisz, ha vissza nem sietsz

Szorgalmas légy, te dög, te rest,

Estig ne is lássalak!"

"Asszony, de igen csárma vagy.

Csitulj! A mái naptól kezdve,

Szerszámot nem fogok kezembe.

Gazdagok lettünk hirtelen,

Szet Márton mondta ezt nekem:

Kívánhatsz négyet, teljesül ! -

Még nem döntöttem semmirül,

Tanácskozzuk meg párosan,

Határozzuk meg: mit, hogyan.

Kívánok, ahogy te javallod:

Földet, ezüstöt, aranyhalmot."

Az asszony csókkal válaszol

S szelíden jó urára szól:

"Csakugyan így lesz jó uram ?"

Biccent az ember: "Csakugyan"

"Jaj édesem, jaj kedvesem,

teljes szívemmel kedvelem,

Szegődök ím, szolgálatára,

S hiszem: nem késik el a hála.

Ön is szeresse asszonyát,

Az első kérést adja át,

A három másik mind öné

S szívünk az örök örömé !"

"De hugicám ez nem való,

Rossz sül ki ebből, nem a jó,

Az asszony esze kurta ész,

Mi lesz, ha szösz-motringot kérsz.

Kenderfonált vagy vagy szöszke lent?

Eszembe véste jól a szent:

Vigyázzak ám - vigyázni kell,

A négy kérés ne ússzon el !

Kívánni kell, de csak hasznosat,

A hasznosból sokat, sokat!

A lelkem csupa rettenet,

Először kérned nem lehet,

Tetőled minden rossz kitelhet,

Hozol fejünkre veszedelmet.

Gyanús a szíved, s meglehet,

Mackóvá csinálsz engemet,

Kecske leszek, vagy ló akár,

Vagy iázgató vén szamár.

A lelkem csupa félelem !"

"Ne féljen uram, édesem,

Esküszöm szívem nem hamis:

Paraszt lesz ön továbbra is,

A sírig ember-bőrben él,

Jobban szeretem bárkinél!"

Az ember sóhajt egy nagyot:

"Hát legyen, ahogy akarod,

De jól kívánj, az istenre kérlek!"

"Kívánom add meg, ó, szentlélek:

Uramra farkok nőjenek,

Legyen fúrója rengeteg,

Az állán, az orrán, a homlokán,

A térdein, a két bokán,

Bordáin s minden más helyen,

A zacskó mindhöz meglegyen,

Keményen mind mereszd föl azt,

Legyen egy szarvas szép paraszt !"

Így szólt az asszony, s ím azok,

Kibújnak és földagadnak ott.

És növekszik az orrhegyén,

Kitódul szája szögletén,

Van néki hosszú, szögletes,

Rövid, hatalmas, gömb-fejes.

Hegyes, göcsörtös, kajla, görbe,

Azok növik be körbe-körbe.

Csontján csodásan mind kinől,

És támadnak a térdiből.

Csoda ez, isten úgy segéljen,

Kibimbósodnak fültövében,

Elől meg minden más helyen,

fején egy vaskos megjelen.

Tetőtől talpig húsharanggal,

Fel volt ruházva férfiranggal.

Dagadtak piros szarvai,

Kezdett alattuk hajlani.

"Ó hugicám, ó édesem,

Csúnyán elbántál énvelem,

E gyarló test bár ne is élne,

Ha már így lettem megtetézve!

Ez itt mered, ez itt fityeg -

Ennyit nem láttam senkinek !"

"Uram, csak nem búsul ezért,

Amije volt, babot se ért,

Mindig puha volt, mint a prém -

Íme, most gazdag lettem én,

Ez mind enyém és mondhatom:

Önnek is vagyon s nagy haszon,

Mert bárhova pendítse sorsa,

A luknak nem marad adósa,

Okos voltam, de szép is ön,

Jól fest előttem, esküszöm !"

"Asszony, így csupa gyász a nász -

Most én kívánok, jól vigyázz !

Lukadjon rajtad lukra luk

Hogy boldoguljak általuk,

Hogy fúróimnak lenne hely,

Ahány a szerszám, annyi kell !"

Az asszony szemén hirtelen,

A piros csoda megterem,

Kipirkad négy a homlokán,

Kiforrad minden oldalán,

Elől meg hátul nől neki,

Sokféle forma ellepi,

Van neki görbe, egyenes,

Kondor, kopasz, meg ősz-deres,

Van neki szűz, meg elhagyott,

Van szűk-szoros meg jólszabott,

Van busa, heves, pici, bő,

Dombos, meg mélyen öblögő.

Belepve tara, talpa, térde,

A jámbor ember örömére.

Kiált az asszony komoran:

"Ó, mit csináltál, jó uram !"

"Megmondom én, hogy jól megértsed:

Egy luk mit érhet annyi nyélnek!

E sok nyelet te alkotád -

Vígadj, mert gondolok reád,

Tudlak szeretni szerfelett

Adós ezentul nem leszek !"

"Bolondok voltunk, jó uram,

E két kívánság odavan.

Kívánja azt, hogy ne legyen,

Se magának, se énnekem,

Még egy kívánság megmarad,

Majd markolásszunk aranyat!"

"Hát legyen, ahogy akarod,

Ne legyen se luk, se farok !"

De sír az asszony - istenuccse,

Nincs rajta még egy árva luk se,

Sajátját férje keresi,

De nem leli, mert nincs neki.

Elámul, jaj szomoruan !

"Kívánjon újra, jó uram,

Csinálja vissza kedvesem:

Önnek, nekem is egy legyen,

Megélünk akkor, ahogy rég,

Se nyereség, se veszteség."

A jámbor azt kívánja végre,

Ha nem nyer, veszteség se érje.

Micskéjük újra megjelent,

S a négy kívánság füstbe ment.

De a tanúság megmarad:

Bolond, ki asszonyára ad:

Az asszony esze kurta ész,

Ne higgy neki, mert kútba lépsz.

François Villon: SZERELMES BALLADA D'AUSSIGNY YSSABEAU-NAK

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak

merednek, lassú szél nyög és a hársak

hasadt odvából tejszín nedv csorog;

a tar bozót mélyén szerelmes árnyak

ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak

tótágast, mint mezítlen asszonyok.

Öledre vágyom sírva itt e holt

avarban, hol szerelmünk fészke volt,

s vonagló, izzadt testedért üvöltök.

...Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha

est volt s a fény utolsó sáv aranyja

halódott fenn egy vattafellegen;

bíbor hajad sovány válladra lógott,

minden fűszál bokád köré fonódott,

langyos szellő bujkált a melleden,

s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,

s belémcsorgattad édes nyáladat:

két testünk volt, de már csak egy szívünk,

s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe

fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,

s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,

a bokrokon minden rügy arcom mellett

meleg harmattól duzzadt, mint a melled,

s halántékunkon lüktetett a láz,

kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,

s nem hallott ember még olyan sikolyt,

mint mellyel izzadt testünk összeforrt.

...Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek:

a tengerről sós illat érkezett,

s öledbe épp egy kis virág szorult;

jó volna - súgtam - mindig már így lenni,

és így hallgatni mindörökre semmi

beszédedet. Fejünkre mézga hullt.

Megosztottam veled a kortynyi bort

s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:

ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,

hol a csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,

két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,

egymásnak háttal. A hold hidegen

sütött s ahogy kékes testedhez értem,

azt gondoltam: talán még ezt sem értem,

s oly messze vagy tőlem és oly idegen.

Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt

fölém s a fákon túl az égi bolt

szélén pirosan megrepedt a hajnal.

...Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,

és várok rá, hogy izzadt tested eljön;

ágyunk füvét felverte rég a fagy,

s az orkánban vonagló fák alatt

űzöm fehér, mezítlen árnyadat,

s a fellegektől kérdem, merre vagy;

hol melled, mely ruhádon átdagadt,

s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,

s a dús bozót s az eprek a bozótban?

Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak

merednek, lassú szél nyög és a hársak

hasadt odvából tejszín nyál csorog;

a tar bozót mélyében párzó árnyak

inognak s a fák széttárt lábbal állnak

tótágast, mint mezítlen asszonyok,

s én tébolyodva hempergek a holt

avarban, hol szerelmünk fészke volt,

s vonagló, izzadt testedért üvöltök.

...Vérembe folyt a vörös telihold.