Akitől olvasnátok egy ilyen "művet", tehetségesnek tartanátok?

Fekete tulipán

Férjemmel, aki egyben a főnököm is volt, „már” fél éves házasok voltunk. Szerettem, mint fényt a termek, lángot a lélek és test a nyugalmat. Szerettem vele élni, mint halandók, amíg meg nem halnak. Szerettem volna tudni, milyen a boldogság. Akkor már tudtam. Számtalanszor átölelt, megcsókolt, megsimogatott, éreztem, hogy kimondhatatlanul szeret. Ez az érzés kölcsönös volt, hiszen szemében egy gyönyörű hegyi kristály csillant vissza akárcsak egy kicsi, huncut rigó szeme.

Aznap reggel is elmentünk együtt dolgozni, kéz a kézben, karikagyűrűvel az ujjunkon, hiszen így akarta az Élet és odafent a Mindenható. Akárhányszor csak találkozott a tekintetünk, egy patakocska, miniatűr forrás buggyant a felszínre és egy dallam száguldott a vízmolekulákon keresztül a másik szíve felé. Tudtuk, hogy ezt nem lehet, nem szabad félreérteni.

Csak egy szokványos péntek reggel volt, egy karnyújtásnyira a hőn áhított hétvégétől, de az ég tükre most valahogy olyan mattosan fénylett: mintha csak egy nagy hályog, egy hatalmas olajfolt ostromolta volna meg lelkét. És az égnek – mint mindig-, ezúttal is igaza lett.

Lejárt az ebédszünete, éppen betoppant az irodájába, amely nem messze volt az enyémtől. A kezében egy piros tulipáncsokrot tartott, a feleségének hozta. Megfordult, de nem vette észre, hogy visszafelé úton valaki követte. Csak egy dörrenés, fájdalom a szívében, mindössze ennyit érzett. A férjemet lelőtték, és ő szörnyet halt.

A dörrenés természetesen mindenki fülét megütötte: hanyatt-homlok rohant mindenki a főnöki irodába, legelsőnek pechemre én. Megláttam Őt ott, a földön fekve, vérben úszó mellkassal. Oda akartam hozzá rohanni, de a fegyveres, fekete csuklyás alak újból meghúzta a ravaszt: fájdalom nyilallt a fejembe, ájultan estem férjem mellkasára, pontosan oda, ahol a lövés érte. A szívére. Fejemből csurgott az égővörös vér, mint vulkánból, ahogy a láva siklik, süvölt, rohan végig a sziklán. A szememet sem kímélte, mintha vért sírtam volna ki magamból, akkor úgy tűnhetett a kívülállónak. A piros tulipánok beitták vérünket: az övét is, az enyémet is. Szirmuk, mint a szomjas föld az eső után, felszívta a lávát, mintha gyógyítani akarná a sebeket: a piros feketévé lett az alvadó vértől. Egy csokor fekete tulipán hevert azután földön.

Egy alagútban találtam magam, amelynek végén, akárcsak egy hatalmas fáklya, fény világított. Hívott, de én valaminek a hatására nem mentem közelebb hozzá, csak éppen hogy megpillantottam. A következő pillanatban egy másmilyen fény tárult a szemem elé: egy lámpáé, amely fent, egy fehér plafonon hunyorgott. Nem tudtam, hogy hol vagyok és azt sem tudtam, hogy ki vagyok. Fehér köpenyes emberek nézegettek, különösképpen fókuszálva a fejemre. Betoltak egy gépbe, majd kihúztak belőle, a fejemet kötözgették oda-vissza. Valami olyasmiről beszéltek, hogy megsérült az agyamban valami központ. Arra, amik bizonyos emberekhez kötöttek, egyáltalán nem emlékeztem. Arra sem, hogy volt egyszer egy férjem, egy bátyám, szüleim, barátnőim. Ellentétben ezzel, tudtam írni, olvasni, számolni, emlékeztem a nyelvekre, amelyeken tanultam, valamint mindenre, ami csak a munkámhoz kell. Talán Isten megadta nekem egy más, új élet lehetőségét azzal, hogy elvette az emlékeimet. Ezzel csak segíteni akart, hogy ne fájjon annyira.

A tükörbe nézve a kép nem mondott nekem egy fikarcnyit sem: nem tudom, ki nézett rám vissza onnét. Ahogy felemeltem a hajam, egy heg látszott alatta. Nem emlékeztem, mikor szereztem, csak sajgott néha-napján, ha jött egy-két zivatar. Egy kedves, tüneményes asszonyka jött el hozzám néha, szólongatott egy furcsa lánynéven és azt állította, hogy a kislánya vagyok. Nem hittem el, pedig ott mélyen, nagyon mélyen, lelkem szilánkjainak egy régi darabja valamit nagyon el akart mondani nekem, de sajnos nem tudta. Így telt el fogalmam sincs, hogy mennyi idő, amióta felébredtem.

Éppen bandukoltam az utcán, utam éppen egy virágárus boltja mellett vitt el. Megláttam a tulipánok között egy feketét. Itt aztán minden az eszembe ötlött, hogy ki is voltam, valamikor, ki tudja, milyen régen. A következő pillanatban elkezdtem emelkedni, a lábam elhagyta a talajt. A fellegek felé vitt az út, de nem féltem. Szerettem repülni, hajdan, amikor Amerikában dolgoztam, alig vártam a felszállást. A landolást is nagyon-nagyon vártam. Vagy amikor lovagoltam, vágtattam a végtelen rónán, s versenyeztem a lepottyanó hullócsillagokkal. Hiányoznak… az emlékeim. Hiányoznak… a szeretteim. Hiányzik, hiányzik… a férjem. Istenem, ó halld, add nekem őket vissza, hiszen nélkülük már ez az élet nem az enyém lenne.

Egy hang süvített a szélen át, egy felhő megfogta a kezem. Akkor vettem észre, hogy már én magam is felhőként úszom az Ég vizében. A férjem volt az, éreztem, bár nem láthattam. A nevemet suttogta és azt, hogy nézz le.

Lent megláttam az emlékeim, hiszen Isten tudta, hogy én kértem, nem akartam még egy életet, pedig én megkaptam rá a lehetőséget. De megértette, hogy én nem tudnék más lenni, mint aki vagyok, aki voltam. Megláttam a szüleim, a kicsi bátyám, aki éppen játszott a kisautójával. Anya hasa szépen nőtt. Majd megláttam, ahogy először a karjaiba vett, és ahogy patakokban csorogtak lefelé égető könnyei drága arcán. Majd édesapámat, aki mászott felfelé egy hegyoldalon és növényeket fényképezett. Aztán végigsimított az otthoni hatalmas, gyönyörű fája kérgén. Aztán egy győztes szavalóversenyem következett, még általános iskolából. Majd az első szerelem és a ballagásom. Majd a diplomaosztóm és az első nap a munkahelyemen. Majd a pillanat, amikor megláttam először a férjemet, aki főnököm volt. Majd az esküvőnket és a nászutunkat.

A következő képekben pedig újraéltem a halálom: jött a férjem a tulipánokkal, szíven lőtték. Odarohantam, engem fejen talált el a golyó. Meghaltam, abban a percben, még csak nem is fájt. Sikítozás, kiabálás. Jött a rendőrség, csináltak pár fotót, majd letakartak és elvittek minket. De a vértócsákban otthagytak minket az „utókornak”. Aztán édesapámat láttam, ahogy felvette a telefont. Rögtön kiesett a kezéből, anya mellette zokogott. A bátyám kaján arcára most testetlen szomorúság ült ki. A munkahelyünkre kitűztek két fekete zászlót. Majd egy temető. Fáklyák tüzét vitte a szél. Középen két urnatartó, letakarva egy stólával, előtte két fénykép. A ballagási képem, anya kedvence volt. Megszólalt Yiruma Moonlight ill. Maybe című száma. Igen, azok a csodálatos emlékek. Sok-sok ember. A pap vízzel szórta meg az urnákat, majd elvittek minket végső, földi nyughelyünkre. Koszorúkat, virágokat helyeztek a sírunkra, a nevünk sem látszódott tőlük, annyi virág úszott most e tengeren. Majd elmentek szépen mindnyájan haza.

De szeretnék, Istenem, újra, csak egyetlen egyszer velük lenni. De nem lehet, új otthonba költöztem, amiről még semmit nem tudok. Tudom, hogy a zenén keresztül viszont üzenhetek nekik. Yiruma, Talán. Talán hallasz, talán szeretsz, talán még emlékszel rám. Köszönöm, hogy veled lehettem, hacsak kevés ideig is.

Anya! Ne sírj! Szeretlek nagyon, nem is fájt az annyira. Apa! Köszönöm, hogy szerettél, a növényeidben ott leszek Neked! Bátyus! Köszönöm, hogy vigyáztál rám és húgod lehettem ennyi éven át. Nem hagytál magamra soha, féltettél, a legjobb testvér voltál. Ne kérdezd, hogy miért, hiszem most már vége. Elértem az alagút végét. Drágám! A fekete tulipánunk örökké ott vöröslik a hajnalban és nagynyugtában. Aztán a lovamat láttam, ahogy felém száguld az égi rónán. Vágóhídra küldték a Földiek. Megeredt az eső… sírtam.