Tudnátok nekem verseket mondani, amik dühről, tébolyról, dühöngésről vagy haragról szólnak?

József Attila

TISZTA SZÍVVEL

Nincsen apám, se anyám,

se istenem, se hazám,

se bölcsőm, se szemfedőm,

se csókom, se szeretőm.

Harmadnapja nem eszek,

se sokat, se keveset.

Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg.

Tiszta szívvel betörök,

ha kell, embert is ölök.

Elfognak és felkötnek,

áldott földdel elfödnek

s halált hozó fű terem

gyönyörűszép szívemen

Hű, melyik az a verse József Attilának, amikor arról ír, hogy "köztetek lettem én bolond"?

Ady - versek közt érdemes keresgélni.

"...s agyamat a téboly ütötte."

Annyira sajnálom, de csak verssorok jutnak eszembe, ha egy következő válaszoló kipótolná címekkel!

A legnagyobb költők nagyon jól ismerték a düh és a téboly érzéseit úgy, hogy a verseikben megjelent, de ők maguk nem feltétlenül élték ezt át. Éppen az a legszebb és legmegfoghatatlanabb egy "halandó" számára a költészetben.

Pl. Arany János: Ágnes asszony, Híd-avatás (ő még kötőjellel írta!), Tetemrehívás, Zách Klára.

Nagyon sok más balladájában - még a víg balladában is - megtaláható a harag és az őrjöngés. Pl. Pázmán lovag cirka megkattan a féltékenységtől, és erre megy rá három foga (és majdnem az élete).

Karinthy Frigyes versei nagyon sok haragot tartalmaznak, Kosztolányé nagyon sok fájdalmat és panaszt. Nemes Nagy Ágnes verseiben taláhatsz elementáris erejű haragot, gyűlöletet, félelmet.

Keresd meg az Örök barátaink c. kétkötetes versgyűjteményt, amely Szabó Lőrinc műfordításait tartalmazza, és sok-sok költő sok művében meg fogod találni a keresett érzelmeket és lelki állapotokat.