Volt már úgy veled, hogy az átlagosnál sokkal nagyobb hatással volt rád egy vers (, azóta is kitüntetett szerepe van számodra)?

Igen. Olvasd el és megtudod, nem tudom megállni sírás nélkül,amikor-e verseket olvasom

Várnai Zseni

RETUSÁLT FÉNYKÉP

Az utcán sokszor szembejön velem

egy rég nem látott, kedves emberem,

vagy egy-egy asszony; régi ismerős

iskolatárs, énvelem egyidős.

S rádöbbenek: mily szörnyű változás!

Igen, ez ő, de mennyi torz vonás

ült az arcra, ránc és mélyedés,

miket a kor kemény vésője vés.

Szemem a régi képpel összemér;

mily karcsú volt, és most milyen kövér,

az ifjú báj hogy eltűnt nyomtalan,

szegénynek bizton sok-sok gondja van.

Szívem körül jeges kéz markolász:

- így dolgozik az ősz, az elmúlás,

így látnak bizton mások engem is,

magamat néző látásom hamis.

S amint megyek, csak úgy, önkéntelen

a kirakatüveget kémlelem,

játszik velem önámító varázs,

pedig tudom, hogy kegyes öncsalás.

De ez kell mégis, kell, hogy így legyen,

az évek fátyolt szőnek a szemen,

egy retusált fényképet őrizünk

s nem vesszük észre, hogy megőszülünk.

(1935.)

Várnai Zseni

ÉVEIM

Amikor negyven éves lettem,

nagyon sokalltam ezt a számot;

egy évecskét hát letagadtam,

hosszabbítván az ifjúságot.

Nem tudtam akkor, mily parázslón

ifjú, aki csak negyven éves,

s magamat csalva ragaszkodtam

ahhoz az egy ellopott évhez.

Mikor azután ötven lettem,

- de csak negyvenkilencet mondtam -,

ma már tudom, - én balga lélek,

akkor is még, mily ifjú voltam.

És egyre szörnyűbb évek jöttek:

milliók haltak, ifjan égtek...

nem számoltam már életemmel,

mindegy volt már: mióta élek.

Mindegy volt már, hogy meddig élek,

- sorsom a messzi csillagokban, -

harcoltam, írtam? árva lélek,

egy elvadult embervadonban.

Hány év repült el így fölöttem,

lehetne száz, vagy ezer év is,

volt úgy, hogy majdnem összetörtem,

aztán szívem föléledt mégis.

Élek, mint ősi tölgy az erdőn,

évgyűrűimmel megjelölve,

s lombkoronás, magas fejemmel

zúgom a dalt, - tán' mindörökre!

(1957.)

Petri György: Mosoly

Meg fogok halni. Nem is oly sokára.

S ez olyan könnyű szédülettel tölt el,

Mint ifjúkoromban – kezdő dohányost –

Az erkélyen reggelente leszívott

Első néhány slukk. Ez azóta elmúlt,

Persze, ahogyan elmúlt annyi minden.

Hovatovább csak egy maradt velem,

De az igen, Istennek hála érte!

A szem mohó, éhes kíváncsisága,

A nézés gyönyöre, hogy minden látvány

A maga más-más módján színöröm:

Egyforma szép a szurok és csurgatott méz,

És egy kazánház tekergő csövei

Burkolva üveggyapottal és sztaniollal.

Vagy egy tengerszem türkizzöldje kék fenyők közt

És a levegő üveghitege. Egy eldobott

Üres cigarettásdoboz céltalan zörgő

Összevissza szálldogálása az út betonján

a változó szél szeszélye szerint. A mosoly

egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán,

egy szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny,

valamint a feszes húsú ifjú leány

csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,

miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat,

ám ez nem baj: a szépség

fűszere és forrása – a hiba.

De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába,

És a piacon a halárúsnő pontyvértől és harcsanyáltól

Iszapos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze –

Mert az angyal a részletekben lakik.

Meg persze régen, Poe hollója, dehát azt kire ne lenne hatással? :)

E. A. Poe: Holló

Szárnyán többé toll se lendül,És csak fent ül, egyre fent ül,

Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél se nyár.

Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,

Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll

S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,

Fel nem röppen,-soha már!