Milyen érzéseket vált ki belőletek ez a szöveg?

"Valamiért minden délután ugyanazt érzem. A nap egy kicsit alacsonyabban jár, az ég pedig kék, akárcsak egész nap, viszont valamiért mindig úgy érzem, ez az én időm. Különösen hangzik, ha így mondom. Mégis nekem a délután valami olyat jelent, amit mások nem érthetnek meg. Ilyenkor sokszor végigrohanok az út mellett. Aki akkor lát engem, nem láthat mást, csak hazugságot: nevetve futok, mintha úgy érezném, semmi olyan nincs a világon, ami miatt ne lehetnék boldog gyerek. Néha látok valakit az út mellett. Rongyos és szakadt a ruhája, akárcsak az enyém, az arcát barnára festi a kosz, a szemei pedig olyanok, mint a sima felszínű tó. Egy tó, aminek a vize fekete, és az ember nem juthat le az aljára. Viszont amikor meglátnak engem, úgy néznek utánam, mintha egy csodás páva volnék. Pedig én sem vagyok különb: egy rongyos, koszos gyerek, akinek az eddigi élete abból állt, hogy túlél. Csak keres, néha talál, egyedüli játékszere a sors. Mindig ezt mondom magamnak, viszont amikor nevetve futok és ők csak néznek utánam, mindig úgy érzem, az élet kegyetlen. Ad, ha kedve van, viszont nem mindenkire tud figyelni. Van olyan, aki ha nem kapaszkodik minden egyes pillanatban, elbukik és lezuhan. Senki sincs, aki megtartaná. Viszont ha egyszer elkezdtél zuhanni, onnan már nincs visszaút, csak a szakadék alja.

Nálunk a stratégia egyszerű: aki erősebb, az túlél. Aki nem elég gyors, vagy nem elég erős, az meghal. Amikor az út elkanyarodik, én lefordulok, nem megyek a mentén. Kopár, száraz, forró földet látok, viszont van valami ott, középen. Egy fa, mellette pedig gyerekek. Boldogok. Játszanak és nevetnek, pedig semmi okuk nincs rá. Mit láthatnak ők? Sokszor megjegyzem az arcokat, akiket ott látok. Viszont néha másnap hiányoznak a körből. És sosem jönnek vissza. Akkor mégis mit láthatnak ők, akiknek van idejük játszani? Tegnap is ott játszottak alig öten, talán többen. Viszont amikor melléjük értem, még csak rám se néztek. De én nem bírtam tovább. Olyan volt, mintha a talaj kifogyott volna alólam, én pedig lezuhantam a földre, és az eget néztem. Délután van. A nap kicsivel alacsonyabban jár. Nem érzek semmit, mégis olyan, mintha valójában a világ mindig körülöttem lenne. Ha csak egy napon láthatnám a világot azoknak a szemével, akik néhány lépésnyire játszanak tőlem, talán máshogy gondolnám? Elfuthatnék, viszont nem tehetem meg. Nincs mellettem senki, aki felsegítsen, ha elestem. Egyedül magamra számíthatok. Egyetlen gondolat járt csak a fejemben:

Aki erős, az túlél. Aki gyenge, meghal.

Az ember nem lehet gyönge, és nem lehet erős. De ha mégis, én ugyan melyik vagyok? Ez napról napra csak egy játék, amiből az emberek előbb-utóbb kiesnek. Nincs győztes. És a nap lassan lenyugszik. Viszont addig is délután van. Az én időm.

Csak az enyém."

Most éppen a repülőn ülök, Kenya felett repülünk. Arra, hogy megmagyarázzam, hogy miért írtam ezt le, azt hiszem képtelen lennék. Viszont annyit mondhatok, hogy Kenya egy olyan hely, ahol az embernek megváltoznak a nézetei mindenről. Csak egy pillanatra láttam, hogy mi van odalent, de az is elég volt arra, hogy ez, amit leírtam, eszembe jusson. Nem tudom, ti mit fogtok szólni ehhez. Csakis a véleményetekre vagyok kíváncsi, hogy mit éreztetek, miközben ezt a szöveget elolvastátok. Nem érdekel, ha rossz, ha jó, csak a színtiszta érzéseket. Előre is köszönöm!