Mit gondoltok ezekről a versekről? (felpontozlak, ha válaszolsz)

Egyesével elemezd kérlek, a saját tudásod szerint. Melyik a legjobb?

1,

A parton

Lomha hullám selyme tisztítja emlékeim partját,

révedő tekintettel szemem a túlpartot kutatja,

S a portól kopott könyvtárból felidézem dallamát.

A lemenő nap háza békés karját körém fonja,

szelíd remegéssel fogadom ébredésem magamba.

A pillanatot kimerevítem és képpel ruházom fel,

majd adok hozzá hangot, illatot, s tudom, élnem kell.

Hallgatom életem visszhangját,

mely kacagva ontja magából fiatalságom minden szikráját.

Minden szikra egy-egy jóleső, olykor nehéz sóhajtás,

S bár szívem még sokszor kuszálja értelmem és érzelmem világát,

ésszel tudja az ember, visszatekintvén mindebben békét lel.

2,

Cím nélkül

Az idő elrohan, és vele rohanunk mi is.

Ódon vaskapuk dőlnek meg, s

szívünk nyomán íródott szavakból

Történelem születik.

Képekre vetülnek fáklyák lángjainak táncoló árnyai

S kinyílnak lakatjaik nehéz lelkei.

Ne becsméreld a régmúlt bölcseit

Míg meg nem érted mit az élet terít eléd.

Vasláncon égve bőrödbe bélyegzed címkéidet

Múlt időkben változtatván a változtathatatlant

Majd jövőd tervezgeted, remélve elcserélt bukásaidat.

A jelen szemével táplálod e kettő egyvelegét

S bízol, végül összeáll egy egész történetté.

Megjárva az ösvények kalandos útját

Szerveid egy darabját mélyen gyökerező földbe veted

S reméled, mit hátrahagytál kinővén életed ád.

Reméled, mit szívvel-lélekkel, hússal és vérrel

Őszintén a világnak szolgáltál

Megérti a nép, és táplálkozva belőle életének majd jóval szolgál.

3,

Aznaposan

Félhomályba vész szeme világa,

nem talál helyes utat imbolygó lába.

Bukdácsolva farkasszemet néz képével,

undortól mámorosan grimaszol Önnön lelkével.

„ Te gyáva! Te közönséges! Te megtipró!

Ki vagy te, lelkemet száz darabra csonkító?”

Válaszra nem méltatja, száját tébolyult mosolyra húzza.

Határozott mozdulatokkal szántja fel bőre vonalát,

őrült táncra kél a kés, s megsebzi minden oldalát.

Némán és vadul sikít a kiserkenő vörös folyam,

majd szeme fájdalmával összeakad.

Az egyik akart, a másik akaratlan.

Mégis eggyé válnak e groteszk valóságban.

„Te gyáva! Te közönséges! Te megtipró!

Ki vagy te testemet is száz darabra csonkító?”

Immár száját szelíd mosolyra húzza,

nem érdekli semmi, csak megérdemelt sorsa.

Fájdalom tölti ki egész tudatát,

legalább kicsit enyhítette szégyene mocsarát.

Ám a mélybe nézve tudja, hogy a holnap tükre

nem ád feloldozást a múltra.

S így teljesedik be bűn és bűnhődés… újra meg újra.

A válaszokat köszönöm.