Mennyire adja vissza ez a vers írójának lelkiállapotát?

Gondolatok a gondolán…

Sápadt felleg-tengerbe fúl a nap,

barna homály ölén aláhull.

Ráncol a víz nyűtt gondolám köré,

mélyén az ősz-rozsda megfakul.

Hollószárnyaival édes-puhán betakar,

a bársony égre ében boltot fest,

kék zománc-testű tó vizében

mossa hűvös lábát az est.

Vétkek csíráznak keblemben,

időtlen víziók hűlnek s lilulnak-

a halványuló ismeretlenben

tátongó kozmosszá fakulnak.

Felnyitott mellkasom áldott tér,

Élet-fény öleli szívemet.

Ős-végzet vibrál ott és bíbor vér,

megtörni sodrát nem lehet.

Léket ütök fejemen: nyugtalan álom-

kép táguló sóhaja alatt,

az Értelem ős-tiszta fényét

agyvelőmbe égeti a lázas gondolat.

A fonnyadó estet Auróra pirosra marja,

csónakom ring, a víz csendes képzelet,

el-el kapja epedő-szende ajka

a hajnali bronzképű felleget.

Kikötött gondolám, hunyorog a hajnal,

pillog a fény, billeg meztelen.

Forog az élet, pörögnek az évek,

pörög az élet, forognak az évek szüntelen.

Távolba libbennek a kéklelkű ködök,

párálló illatokban csüng a hajnal-zaj,

a Teremtett Tűz lángra lobban a tó fölött

megreped, szertehull a csillagraj.

A Lüktető Élet boldog kincseit őrzöm,

még melenget az Örök Isten-fény-

de majd egy köd-fátyolos, hűvös őszön

elfújja lángját a zord szívű éj.