Mást is zavar kicsit ez a tipikus „színpadias" beszédmód, vagy pont hogy ez a színjátszás lényege és velem van a baj inkább, hogy nekem egy kicsit fura?

Hat van egy olyan ertelmezese, hogy a tuljatszas miatt lathatjak tavolabbrol is az erzelmeket jobban, a hangossag, gesztikulalas is emiatt fontos, de amugy igen, erdekes.

Ez a baj a magyar filmekkel is sokszor, hogy megfigyelheto bennuk ez a viselkedes, ami mar a szinesz magáé úgymond, es nem birnak ugy jatszani, mint a rendes filmsztarok, hogy mem bohockodjak tul.

A színházi színészetben elengedhetetlen, hogy színpadias és túlzó legyen, hiszen az utolsó sorokban is értenie kell a nézőknek, hogy mi történik. Ez a túljátszás lehetővé teszi ezt. (Nyilván különböző technológiák bevetésével nem lenne feltétlenül szükséges az ilyesmi, de a színházban mindig is fontosak voltak a hagyományok.)

Ellenben a filmszínészetben ez röhejesen venné ki magát, hiszen mindenki (kb.) ugyanolyan messze ül a tévétől vagy vászontól, ugyanazt látja és hallja, így nem szükséges a túljátszás, sokkal inkább előtérbe kerülhetnek a finom, apró gesztusok és mimikák.

Egyszerű példának ott van a Hamlet-ből a "Lenni vagy nem lenni?" monológ. Nyilván színésztől is függ, hogy hogyan adja elő, de egy filmben több figyelem fordítható az arcra, hiszen közel vagyunk hozzá, míg a színházban inkább a gesztusok fontosak, hiszen azok messzebbről is könnyen láthatóak és érthetőek. Előbbinél a hanglejtés finomabb és érzékiebb, míg utóbbinál hangosabb és színpadiasabb.

David Tennant https://www.youtube.com/watch?v=xYZHb2xo0OI&t=95s

Andrew Scott https://www.youtube.com/watch?v=q6CLdCl9TB0

Egy filmes, egy színházi példa. (Nyilván mindkettőnél bőven vannak árnyalatok. Például hogy te Hamletet dühösnek és bosszúszomjasnak mutatod, vagy megfáradtnak és elkeseredettnek.)

Mindkettő színészet, de eltérőek a körülmények. Egy filmben lehetőség van hibázni, hiszen újravehetőek a jelenetek, viszont sokkal jobban figyelni kell, hogy helyükön legyenek az apró gesztusok és mimikák. Nem tudnak kapcsolatot kiépíteni egy közönséggel. Egy színházban viszont nem lehet hibázni, ha mégis, akkor improvizálni kell. Ott jobban elengedheti magát a színész olyan értelemben, hogy a túljátszás kvázi kötelező, illetve tud kapcsolatot kialakítani a nézővel (szemkontaktust felvenni, megszólítani).

Egy valóban jó színész mindkettőre képes, különbséget tud tenni a kontextusok és a nézők között.

Ha megnézel némafilmeket, illetve a hangos filmek első egy-két generációját, akkor hiába filmekről van szó, a színpadias színészet volt a jellemző, mert még nem alakult ki a filmbéli színészet, ezért nyilván ahhoz nyúltak vissza, amit ismertek, a színházihoz. (Ez amúgy nem baj, a némafilmek korában különösen fontos volt, hiszen akkor még nem tudtak beszéddel előadni, így maradt a túlzó mimika és gesztikulálás.) Mára viszont már kifejezetten ripacs hatást kelt az, ha valaki ezt a színházi színészetet hozza egy film vagy sorozat kapcsán. Persze, ha egy tudatosan ripacskodó karakterről van szó, akkor se baj ez, hiszen ott szándékos a dolog. Beetljejuice például a filmben és a színházi musical-ben is egyaránt színpadias, túlzó karakter, de ez illik hozzá, így van megírva, ezért nem zavaró. Egy filmbéli karakternél viszont, akit komolynak és megérthetőnek szántak, igenis irritáló az ilyesmi és ez valóban sokszor előfordul a magyar filmekben