Mi a véleményetek az alábbi kis történettel kapcsolatban? (nem hosszú)

Tíz éves kiskölyök voltam, tele élettel, álmokkal, ám egy olyan korban, amihez hasonlót azt kell mondjam, nem szeretnék újból átélni, egy olyan korban, melyet még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánok. Négy testvéremmel - melyek közül én voltam a legidősebb -, valamint édesapámmal éltem akkoriban meglehetősen szerény körülmények között.

Édesanyám nem sokkal a most leírt nap előtt távozott el, az éhségből eredendő elgyengülés következményként.

Nem csoda tehát, hogy apám azon a napon megfogadta, ha belegebed is, a család asztalán minden este lesz étel.

Olyan ember volt ő, ki tartotta a szavát, általában kenyérrel, krumplival vagy valamiféle furcsa hússal állított be minden nap pontban hét órakor, ám mindig csak az egyik félével, álmodni sem mertünk arról, hogy változatos lesz a vacsoránk.

Meg kell vallanom, nekem hat óra harminc perc környékén elkezdett remegni a gyomrom, imádkoztam, hogy csak húst ne hozzon, hisz azt én meg nem eszem, ebből a konfliktusból pedig mindig csak a pofon és kiabálás következett.

Sajnos azon a napon is minden reményem ellenére hússal állított be, mely hamarosan már jól átsütve várt ránk az asztalon, hogy miután elmondtuk az áldást, végre nekiláthassunk.

Én ekkor is, mint mindig, félrelöktem a tányért, mire apám egyik kezével arcon csapott, másikkal visszalökte elém az ételt.

Egyél! - mondta

Én mélyen a szemébe néztem, de nem a dühöt láttam benne, mit ilyenkor várna az ember, sokkal inkább a kétségbeesést és a tudatot, hogy nem nyerheti meg ezt a csatát, hisz már oly sokszor megpróbálta s mindig vesztesen jött ki belőle.

Nem eszem! - válaszoltam, majd újból odébblöktem, immáron egy határozottabb mozdulattal, melynek következtében az túlhaladva az asztal szélén lezuhant a fagyos csempére, és darabjai ezer irányba indultak el, hogy a konyha minden szegletét bejárhassák.

Menj innen azonnal! Nem hallottad?! Eridj innét! - rivallt reám, s miközben a székről felállva már vettem is az irányt a szobám felé még egy ütést mért a hátamra, érezhetően gyengébbet, mint korábban, itt tudtam, hogy még maradt benne némi emberség...

A szobaajtót magamra csukva hallottam, ahogy hatalmas, mélyről jövő, ám halk sóhajjal visszaült az asztalhoz, s hátrafordulva láttam, hogy arcát a kezébe temeti.

Leültem az ágyamra, és mint máskor is, dúdolással próbáltam elfedni gyomrom egyre hangosabb segélykiáltásait, mikor váratlanul kinyílott az ajtóm...

Mi a fene? - gondoltam

Ilyen nem szokott történni a jól megszokott veszekedés után.

Apám lépett be az ajtón, először nem szólt semmit, leült mellém és csak ennyit kérdezett:

- Mondd, miért nem eszel?

- Tudod te azt, tudod jól - feleltem.

- Én csak... Én csak nem akarom, hogy úgy járj...mint...mint...az édesanyád.

Ezen a ponton hangja már elhalt, nekem pedig a mama halála óta először gördült le egyetlen egy könnycsepp az arcomon.

- Tudom apu, tudom. De kérlek fogadd el, hogy én nem vagyok képes ezt megenni.

Az élet szent, élni akarok, de nem mindenáron.

Ekkor rám nézett, kezét végigsimította a fejemen, majd így szólt:

Édesanyád halála után megfogadtam, hogy bármi is legyen, mindig lesz étel este az asztalunkon. Most pedig megfogadom, hogy húst többé nem hozok ide, bármi is legyen az ára!

Nem tudom hogyan csinálta, de mint igazán jó apa, tartotta magát ehhez az ígéretéhez is onnantól kezdve.

Igaz ám, hogy az öccseim, illetve a drága kishugom - Isten nyugasztalja immár őt is - sokszor hiányolták a sült húst, de ők nem tudták azt, amit én, nem tudták azt, amit Te sem kedves olvasó, nem tudták, hogy ezen események helyszíne és ideje az 1932-es Ukrajna, a nagy éhínség, milliók halálának az időszaka, mikor a mi falunkban húshoz csak az juthatott, ki az éj leple alatt egy éhezéstől elhullott szerencsétlenből vágta ki az aznapi étket...