Melyik festmény ez?

A weinsbergi asszonyok legendája

Az első Stauf-házi király, III. Konrád, már régóta táborozott hadseregével Weinsberg alatt. Welf herceget már legyőzte, de a város még ellenállt, a polgárok nem csüggedtek és erősen tartották magukat.

De jött az éhség, az éhség! Kegyetlen gyötrelem! Most már kegyelmet kértek, de csak haragra leltek: “Megöltétek itt sok jó vitézünket, így ha ki is nyitjátok a kaput, a pallos vár rátok.”

Ekkor jöttek az asszonyok. “Ha így is kell történnie, legalább mi hadd mehessünk el, a mi kezünkhöz nem tapad vér.” Látván szegényeket, a hős haragja lecsillapodott és lágy könyörületet érzett szívében.

“A nők hát elmehetnek, és mindenik magával viheti, amit maga elbír és ami neki a legkedvesebb; vonuljanak el terhükkel háborítatlanul, ez a király akarata, ez a király szava.”

És mikor a hajnal még alig pirkadt keleten, a táborban különös jelenetnek lehettek tanúi: lassan, óvatosan nyílik az ostromlott kapu, és asszonyok sora tántorog ki rajta nehéz léptekkel.

Meggörnyedve a teher alatt, mi a vállukat nyomja, férjeiket viszik: ez a legdrágább kincsük. “Állítsátok meg a csalókat” – kiáltanak többen is; s a kancellár így szólt: “Nem ezt engedélyeztük.”

De mikor a hírt hallá, a kegyes úr csak nevetett: “Ha nem is így gondoltuk, de jól csinálták; az ígéret szép szó, a király szava szent, és nem csűrheti-csavarhatja egy kancellár sem.”

Ilyen tiszta és nemes volt a korona aranya, ahogy a félig elfeledett időkből származó rege mondja. Ezeregyszáznegyvenben, a feljegyzések szerint, még szent volt a király szava a német hazában.

Köszi!

Te, kedves EnderWiggin, művtörit tanultál?