És ehhez a vershez mit szóltok?

A rózsák királynéja

Templom régi, sötét, dohos

Kamrájában, hogy jártam,

Egy sarokban nehéz, poros

Vastag könyvre találtam,

Sárga lapon cifra betűk,

Felébrednek, s beszélnek,

Nőt hívnak, egy szentéletűt,

Kinek neve Erzsébet.

Árpád-házi gyermek voltál,

András király leánya,

Négyévesen házasodtál,

S mentél idegen várba.

Vezekeltél és böjtöltél,

És, ha kellett, dolgoztál,

Imával időt töltöttél,

Mindenkihez jó voltál.

Kórházat adtál betegnek,

Kenyeret a szegénynek,

Sógoraid megvetettek,

S mindig rossz szemmel néztek,

Azt mondták rád, pazarló vagy,

S keményen bántak veled,

De maradt vigasztalónak

A te három gyermeked.

--Mit rejt kötényed, mondd nyomban!—

Így rivallt rád sógorod:

--Koldust etetsz alattomban,

Éléskamránk meglopod?

--Rózsát viszek.—így feleltél

--Illatozó rózsákat.

Kenyér, hús, mit elrejtettél,

Mind virágokká váltak.

Mikor elhagytad a várat,

Nélkülöztél, de tűrted,

Gúnyoltak és megaláztak,

„Barátaid” kerültek.

Hogy megéljél, varrtál, fontál,

Eladtad mind ékszered,

Betegeket is ápoltál,

S óvtad három gyermeked.

Ám anyósod szívtelenül

Gyermekeid elvette,

És te maradtál egyedül,

Nem volt egy filléred se,

Ott feküdtél a kórházban,

Majd így szóltál:-- Meghalok.

Orvos, beteg mind volt gyászban,

Hogy elvittek angyalok.

Csillag voltál élet egén,

Őrizzük az emléked,

Rád gondol mind az, ki szegény:

Nem felejtünk, Erzsébet.

Becsukom a régi könyvet,

S nézem festett ablakot,

Honnan színes fények jönnek,

A te képed ott ragyog.