Létezik olyan, hogy egy irodalmi mű minőségét biztosan meg lehet állapítani?

Hogyne lenne és nagyon jó a példád.

Csak ahhoz, hogy felismerd a minőséget, sokat kell vizsgálódni.

Én pont a héten néztem meg két nagyon jó filmet, amit tiniként lefikáztam.

A műveszi eszközök minél egyedibb használata (alakzatok, képek) alapján mérik fel egy adott műnek az értékét az irodalomtudósok.

A klasszikus irodalom más katégória, mint például a ponyva, ahol az élvezet tárgya bizonyos olvasók körében pont a könnyenfogyaszthatóság. Ellenben a kanonikus művekkel, ahol egyéb funkciók mellett többféle esztétikai, irodalomelméleti interpretációs lehetőség van.

Szerintem ez ebben a formában kijelentve nem igaz, mert még a legismertebb klasszikus művek esetében is van olyan, hogy irodalmárok, kritikusok nem tartják jónak.

Viszont olyan van, hogy egy bizonyos mű egy másikhoz képest objektíven jobban van megírva. Én észrevettem magamon, hogy ahogy egyre több könyvet olvasok, tulajdonképpen mindegy is, hogy szépirodalom vagy szórakoztató irodalom kategóriában, úgy tűnik fel egy-egy jobban megírt regény után egy rosszabbul megírt. Nem feltétlenül az tűnik fel először, hogy a jó mennyire jól van megírva, hanem hogy azt jobban élvezem, hihetőbbnek tartom, könnyebben olvastatja magát... míg a rosszabbul megírtnál vmi "difit" érzek, és elkezdem vizsgálni, hogy mégis mi lehet az... most már ott tartok, hogy sok minden azonnal feltűnik, mert már olyan szemmel nézem pl. a leírásokat, a dialógusokat, a karakterelemzéseket.

Példának, hogy mi szokott feltűnni:

- amikor annyira kezdő író valaki, főleg magánkiadásoknál szoktam látni, hogy láthatóan nem is látta egyszer sem egy lektor vagy legalább egy normális bétaolvasó a kéziratot, és tele van elütésekkel, helyesírási hibákkal, rosszul van szedve stb. Vagy ami még jobb, egyik oldalon 23 éves a főszereplő, másik oldalon 25 (és nem telt el közötte 2 év a sztoriban :D) - ezt konkrétan olvastam egy regényben, hát simán felröhögtem rajta.

- művien hangzó párbeszédek (fura mondatszerkezetek, olyan mondatok, amiket ember nem mond ki a száján élőben, vagy az adott korú / értelmi szintű embertől nem hangzik természetesen... pl. 3éves gyerek vendégségben, hogy "Mikor távozunk?", maximum ha nagyon jól le van vezetve a sztoriban előtte, hogy koravén típus

- rosszul használt szinonimák (főleg amikor nagy érzem azt, hogy az író most naggggggyon választékosan akar beszélni, és egy sokkal nyakatekertebb változatát használja egy szónak, csak éppen abban a szövegkörnyezetben az adott változat hülyén hangzik, nem használatos stb.)

- amikor az író elintézi azzal egy szereplő jellemábrázolását, hogy leírja, hogy szerinte mit érdemes tudni az adott szereplőről, leírja a belső tulajdonságait, de ezek nem jönnek át a szereplő beszédén és cselekedetein - egy igazán jó író szerintem képes arra, hogy ezeket kifejezze anélkül, hogy a szájunkba rágja azt, hogy "Anna egy vagány nő", mondjuk

- ez lehet, hogy egyéni vesszőparipa, de attól is kivagyok, ha konkrétan érzem azt, általában egy ponyva, jobbára romantikus regényben, hogy az író azért dobott be egy nagyon sokkoló vagy tragikus elemet a sztoriba, mert nem tudta, hogy anélkül hogyan gördítse tovább... szerintem régen rossz az, ha két karaktert nem tud az író összehozni vagy éppen szétválasztani anélkül, hogy bedobjon egy balesetet, gyilkosságot, rablást

- amikor olyan neve van egy karakternek, amit biztos, hogy nem adhattak neki a szülei, mert nem illik a személyiségükhöz, társadalmi helyzetükhöz stb. (ill. ha már név, én azt is olcsó megoldásnak tartom, ha egy olyan tulajdonságáról nevezi el a szerző az egyik karaktert, amit a születésekor nem lehet tudni - nyilván, ha a sztoriban is már választott név, az oké, de születési névként elég fura)

- való életen alapuló - tehát nem alternatív valóság, fantasy, paranormál stb. - regényben látványos ténybeli hibák vannak az adott kor vagy nép szokásait, egy adott foglalkozást, földrajzi tényeket stb. tekintve (tipikus az, hogy magyar szerző Amerikába teszi a regényének a helyszínét, mert azt menőbbnek találja, de utána nem néz az amerikai szokásoknak; vagy történelmi regénynél nem néz utána annak, hogy az adott korban fogyasztanak-e már adott típusú élelmiszert, divatban volt-e ilyen-olyan anyagú ruha, használtak-e már bizonyos technikai vívmányokat...

az is jellemző, hogy vki tévé/filmforgatáson, rendőrségen, tűzoltóságon stb. játszódó sztorit ír, mert izginek tartja, de tényleg nem jár utána, hogy mégis ténylegesen mi folyik ilyen munkahelyeken, és olyan cső baromságokat ír, hogy fogom a fejem... pl. hogy egy A listás sztárszínész úgy érkezik meg egy filmforgatásra, hogy egy büdös szót nem tud a film történetéről, a többi szereplőről, az alkotókról, ügynöke nincs...)

- amikor egy új vagy egzotikusabb helyről ír leírást a szerző, olyan hatása van, mintha egy tételesen felsorolt, száraz Wikipedia oldalt olvasnánk az adott helyről, kicsit olyan érzéssel, hogy "ügyes vót a szerző, elvégezte a házit, utánanézett legalább a Wikin Párizsnak", nem pedig egy művészi módon megírt, a sztori hangulatához illő tájleírást.

- főszereplő egyes szám első személyben beszél, mintha a gondolataiban lennénk és az első oldalon már überrészletes, listaszerű leírást ad arról, hogy hogy néz ki, milyen az arca, teste, haja... hát sztem senki sem gondolkodik úgy, hogy a tükörbe néz és "igen, fekete a hajam, kék a szemem, van egy anyajegy a bal fülem mögött"... ez csak egy olcsó, kényelmes megoldás arra, hogy gyorsan letudja a szereplő külsejének a leírását. Ezt meg lehet oldani organikusabb, természetesebb módon is.

- tőmondatok, száraz megfogalmazás; alakzatok, képek, alany-tárgy-állítmányon kívül más mondatrészek alkalmazásának hiánya; szembetűnő szóismétlések (kiv. ha egyes szám első személyben íródott mű, és azt akarja érzékeltetni a szerző, hogy a karakter mennyire egyszerű)

- amikor valaki kényszeresen minden szereplőről mindig leírja tételesen, hogy milyen ruha van épp rajta, mit eszik, milyen márkájú kocsija van, amikor a sztorihoz semmi köze