Mégis minek írtam meg ezt a verset?

Jó, amikor leírom a gondolataimat. Ha elolvasom, elmegy a kedvem az egésztől. Majd megint megjön a kedvem, és írok. Ez egy végtelen kör. Frusztrál. Egyre szörnyűbbnek érzékelem a verseimet, másoknak mégis tetszik. Nem tudom, hogy csak az emberek elégednek meg a rosszal, vagy tényleg jók-e. Itt van egy, valamelyikőtök mondjon valami építőjellegű kritikát. Nem akarok egy szinten megrekedni.

Ne Szólj Hozzám

Ne szólj hozzám. Most erre kérlek

Minden szó hazugság és vétek.

Hasztalan válaszom lenne csak,

S egy kérésem: most hagyjanak.

Nem akarom hallani, mi is a jó

Hiszen tudjuk: úgysem kimondható.

Jöhet a rossz. E pokolban megtűröm,

Szavakkal az ember semmire ne esküdjön.

Fültanúja nem leszek a beszédnek

Ne szólj hozzám. Most erre kérlek.

Hallgatag vagyok, hát Te is légy az,

Tűnj el, mint láng mellől a viasz.

Elég a saját világomat felkutatni,

Mégis mit tudnál nekem még mutatni?

Hagyd magadban a bánatot, a kínt

Így is van elég a világon, odakint.

Észreveszik, ha fáj. Ha nem, nem,

Szenvedj, s maradj csendben.

Sugalld, valamely rögös úton,

De ne szólj! Elég, hogyha tudom.