Versbe (főleg rímpár egyikeként) beleillik a "vágyik" szó?

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik

és el is jutott a nyugalmas ágyig

még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -

(igy nem szökik rá hirtelen az éj)

s mig kis szive nagyon szorongva dobban,

tán ő se tudja, mit is kiván jobban,

a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:

igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.

Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,

mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt

s együtt vagyunk veled mindannyian,

kinek emberhez méltó gondja van.

Te jól tudod, a költő sose lódit:

az igazat mondd, ne csak a valódit,

a fényt, amelytől világlik agyunk,

hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,

hadd lássunk át magunkon itt ez estén.

Párnás szavadon át nem üt a zaj -

mesélj arról, mi a szép, mi a baj,

emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.

Most temettük el szegény Kosztolányit

s az emberségen, mint rajta a rák,

nem egy szörny-állam iszonyata rág

s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,

honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,

fő-e uj méreg, mely közénk hatol -

meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,

de mi férfiak férfiak maradjunk

és nők a nők - szabadok, kedvesek

- s mind ember, mert az egyre kevesebb...

Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.

„Neki már világ és törvény szerint vége,

Jól tudom, rám nézne földi öröksége:

El is foglalhatnám, elvehetném joggal,

Hogyha úgy akarnék bánni a dologgal.

De azt mondaná majd egyik avagy másik,

Toldi György az öccse birtokára vágyik.

Lám ni! azt a háztól világra zavarta,

Aztán fogta, minden földét elfoglalta."

Milyen szép is lett volna, ha sz idézet alatt ott lett volna a vers szerzője, azaz a költő neve. Mindkét helyen.

Kérdező: igen. De verset nem farigcsálni kell, ahhoz szüetett tehetségként vagy írsz, vagy nem írsz.