Budapestről szóló verseket tudnátok mondani?

Juhász Gyula

Budapest

Valami furcsa füst lebeg fölötted,

Mint áldozati füst, amely lecsap,

Sötétre mosva falakat, tetőket,

Míg annyi ember topog, szürke rab.

Itt annyi veréb páváskodva rebben

És annyi síber kúszik, mint zsivány

És annyi színész ágál nappal, este

S gurul arannyal bélelt sok silány.

Bús Babilon, azért mégis szeretlek,

Mert véreim sorvadnak sírva benned,

Gőgös szegények, árva magyarok.

Mint kis cseléd a rikító körúton,

Éhes diák a cifra úri zsúron,

Magam is benned oly kopott vagyok!

Forrás: www.eternus.hu

Kosztolányi (Esti Kornél rímeiből):

Budapest!

Itt éltem én! Lelkek közt! Csupa lélek!

Csupa test!

Kávéház! Mámor! Lángokban leszálló

csuda-est!

Csak az gyülölhet, aki tompa, pudvás,

buta, rest!

Rimet reád még! Színt, mely életemre

odafest!

Ha meghalok, mondjátok siromnál:

Budapest.

Nem vers, hanem dalszöveg, de ugye rokon műfaj, meg azon kevés mai dalszövegek egyike, ami színtiszta költészet:

Pajor Tamás: Szeretem Pestet

Ma csodák, jelek kövessenek, ne fonák cselek

Korán kelek, hogy nyolcra Budán legyek, Škodán megyek, de tovább megyek az úton, ami hozzád vezet.

Szeretem Pestet, szeretem ahogy ébred Buda

ahogy este Örkénylik a duma,

majd a nap kel és fölfénylik a csoda

Felnézek oda ahol van mindenek oka.

Szeretem ahogy a város pezsdül

ezért nem Londont választom pestül

a Halászbástya, mint a fotón meg se rezdül

és belül, belül hiszek szentül

Itt a klaszter, a klaszter, a klassz termálhotel,

ott a flaszter, a flaszter, a flaszter már fogy el

Hol a lécci, a lécci,

a létszínvonalból lépni túl pár könnyen

itt még Raikönnen se jár könnyen,

de bár jönne a nyár röntgensugára

az ég tetejéről a juhász bojtárra

persze fölösleges sütnie oly nagyon,

hisz a mikrosütő ma már eleve nem egy vagyon.

Úgy szeretem a szívhangot

Úgy szeretem a város zaját

Sok töredezett szép arcot

Kik üzenik, hogy még van tovább

Az utakat az ősparkon

A betűket a fák oldalán

ők jelölik, hogy hol harcolt

Winnetou, a hős indián

Gellért nézi a hegyről, hogy Erzsébet lemegy hídba

Lerogynék a járaton, de a HÉV kötelez, itt vagyok elhívva.

Hol Liszt a reptéren, marcipán Mozarton

a módszertan, hogy Beethoven kutyussal osztozik az Oscaron

Forgalom dalt zsong itt BAH csomópontja

Fúgák repednek, egy brigád az utat bontja.

A fékhangból is hallom a zenei A–t,

ez az áthallás kép, mit nem láthat más

Hogy a ziccer, a ziccer, az itt szereplőnek végül kell-e csalódnia

Fogy a világ, szegény kalória,

részemről pedig hozzá itt a Chaplin, a Chaplin, a csepplingvisztika.

Ismerem a dörgést, de mikor lesz itt villám,

pedig nem a közértfokú magyarról tartanak itt nyilván.

Persze nem vagyok Rambo, se Marlon Brando,

csak olykor egy kis budapesti gyarló mandró

De itt sütöm ki a szóját, a szóját a szójátékokat

A nemjóját e jó játékokat!

Szavak ütemét hallom

Az egyedüli mély vallomást

Gyerekeket, fényt, alkonyt

milliónyi kép albumát

Bemegyek egy szűk ajtón

de kicsi lett a vén iskolám

csak Figyelem e gyűrt rajzot

A nemecsekek édes korát

Úgy szeretem a szívhangot

úgy szeretem a város zaját

Sok töredezett szép arcot

Kik üzenik, hogy még van tovább

Az utakat az ősparkon

A betűket a fák oldalán

ők jelölik, hogy hol harcolt

Winnetou, a hős indián.