Mi nyugatiak miért nem tudunk jól meghalni?

Mert nem vagyunk suicid hajlamú idióták.

Az ázsiaiakról jó emlékezni hogy évszázadokon keresztl metélték fel saját magukat önkezűleg. Halál kérdésében nem bíznék rájuk egy szalmaszálat sem.

Megjegyzem a fehérek jártak jobban, mert ha valamit úgy igazán nem szeretsz, próbálsz tenni ellene. Tehát a félelem és gyűlölet nagy felfedezésekhez vezetnek.

Nézd meg hol tart az apatikus India, vagy az öngyilkos hajlamú ázsia, és máris abbahagyod a nyafogást.

Erről biztos több okos ember írt már, én max kocsmafilozofálni tudok. Szerintem a fő különbség a keletiek közösségibb hozzáállásban van, míg mi individualisták vagyunk, és a halállal elvész minden, a személyiségünk is.

Másik ok a vallás lehet, bár a kereszténység alapján egyáltalán nem kéne tartanunk a haláltól. Keleten ez mégis sokkal inkább a hétköznapok része, és a halálhoz, illetve az az utáni léthez képest sokkal inkább eltörpül az evilági élet. Mi aggódunk a jövőnk miatt, ázsiai barátaim pedig úgy vannak vele, hogy isten adja, isten veszi el, sokat nem tehetsz ellene.

Ehhez talán kell az is, hogy nálunk viszonylag kiszámítható az élet, míg a Távol-Keleten elég sok a természeti katasztrófa, ami egyik pillanatról a másikra mindent megváltoztathat.

Az nyilvánvaló, hogy a halált elkerülni nem lehet, sem pedig "tenni ellene", úgyhogy én nem értem, hogy is jártunk mi jobban az arrogáns nyugati szemléletünkkel, ami szerint felülbírálhatjuk a sorsunkat, vagy az Univerzum alapvető szabályait.

A keletiek ezzel szemben tudomásul képesek venni, hogy ami elkerülhetetlen, az ellen nem célszerű küzdeni, csak fokozzuk vele a saját szenvedésünket.

Kérdező:

Itt tényleg csak kocsmafilozófia szintjén maradhatunk, de ha engem kérdezel, akkor tanulmányozz egy kis buddhizmust, és tanulj csöndben szemlélődve elhatárolni magad a körülötted történésektől, észrevenni, hogy az mind nem te magad vagy.

Aki holnap úgyis éhenhal, az nem ugyanaz a mentalitás miatt lesz öngyilkos mint aki azért, mert valaki lek*anyzta és nem szólt vissza mert a másiknak kardja volt.

A keletiek leülnek és "becsülettel" "elfogadják", míg a nyugatiak "gyáván" kinyírták a mongolidióta uralkodókat, csináltak orvostudományt, űrutazást, iparosodást.

Én inkább vagyok "gyáva, becstelen, halállal szembenézni képtelen" nyugati, mint "lusta, tunya, suicid" keleti.

PS: a vicc, hogy ha személy szerint hozzámvágnál egy hullát én megenném, és használati tárgyakat faragnék a csontjaiból. Vagy eltemetném, de nem tolnám tele az ilyen trágyázás után a földet, hanem rotációban felszántanám!

De most statistikai mennyiségekben beszélünk... És annál én biza kerülném a keleti mentalitást mint a pestist.

A mi (európai keresztény) kultúránk az élet, a haladás és a verseny kultúrája. De a halállal nem tud mit kezdeni. Már csak abból is látszik, hogy az összes temetkezési vállalkozó védőszentje Afrodité - aki aztán annyit ért ehhez, mint a hajdú a harangöntéshez.

A keleti a belenyugvás, az egyensúly és a beletörődés kultúrája. Ők aztán nem is haladnak semerre - és nem is fejlődnek maguktól.

A kettő között lehetett a régi görög kultúra, ahol nyitottak voltak az életre is, de jól kezelték a halált is.

A keleti vallások az élet végtelenségében, körforgásában hisznek. Ott meghalni csak egy átmenet, egy kapu, és nem végleg hagyja el a Földet az ember, hiszen ha akar, újraszülethet. A kereszténység azt tanítja (nem a Biblia, csak az egyházak), hogy az ember csak egy életet kap a Földön, egyetlen esélyt. Az élet dolgaihoz pedig az ember ragaszkodik, tehát mindig félelemmel tölti el az elvesztésük, akkor is, ha valamiféle "üdvösség" várja a túloldalon, ami nagyon homályos, hogy micsoda, még Jézus is csak annyit árult el, hogy mi _nincs_ ott, arról semmit, hogy akkor mi _VAN_!

Ehhez még hozzájön a mai civilizáció ateizmusa, materializmusa, darwinizmusa, individualizmusa, ami a halálra, mint egy végső nagy bukásra és mindent elvesztésre gondol.

És hogy még rosszabb legyen, emiatt aztán eldugjuk a halált. Kórházba, öregek otthonába, vágóhídra, stb. Az ember úgy éli le az életét, hogy soha nem lát halált. Amit pedig nem ismer az ember, attól persze, hogy fél. Régen egy parasztember nem csak a hitre támaszkodhatott a halál megértésében, hanem arra is, hogy nap mint nap látta a halált, részese volt, látta, hogy ez nem csak hogy hozzátartozik az élethez, de ez az élet _ára_. Megszokott, természetes, _normális_ dolog volt neki a halál, azért is nem félt tőle.

India az India ,és nem kelet, úgy általában.

Azon kívül a távolkeleti filozófiák szerint,ahogy Karl Jung elemezte, valami olyan szemlélet van,hogy az élet a halállal kezdődik, amikor a test megszabadul a lélektől.

Nekik kezdet a halál. A halál színe a fehér.

Nekik az, nekünk ez. Ki hova tartozik,az való neki. Ennyi.