Egyetértesz a mondással miszerint a "A házasság a nő sírja"?

Nem.

Az, hogy a feleségeket gyakran hanyagolják a szeretők miatt, az leginkább a korábbi évszázadokban az arisztokráciára volt jellemző. A mostani világban ez messze nem olyan jellemző (nem ez a kiváltó ok, maximum okozat), mint azt sokan hiszik. Az emberek sokan felületesen választanak társat. Hamar ráunnak egymásra és elhanyagolják egymást (nem csak a nők vannak elhanyagolva, ezt sokan nem veszik észre). Aztán ki-ki kiben-miben keresi a boldogságát, amit a párjától nem kap meg.

Más felől szerintem a karriert túlértékelik. Aki karrierének akar élni, azt senki sem kényszeríti, hogy családot alapítson. Most, hogy ilyen nagy divat lett a szingliség, senki sem kényszerül házzasságba. Nem kellene a nőknek ezen mártírkodni. Nem is a családalapítás, maga, hanem a gyerekvállalás, ami komoly lemodnásokkal jár mindkét fél részéről. Aki ezt nem tudja összeegyeztetni a karrierével, az sem hibáztathat emiatt mást. Ez az ő döntése volt. Akinek összedől a karrierje egy kis kihagyás miatt, annak amúgy is gyenge lábakon állt.

Lehet igen, és lehet nem.

Nézd, ha házat építesz és nem teszel alá alapot, az a ház életveszélyes lesz.

Ilyen a házaság is. Ha nem kész rá valamelyik fél(hűség, elkötelezettség, szülői szerep...),rossz az alap. És itt nem az életkorra, inkább az érettségre gondolok.

Figyeld meg, mit csinálnal ma az emberek. Szerelmesek lesznek, egy idő múlva(ha) összeköltöznek, pár év múlva széjjelmennek. Ketdődik az egész újból. Még jobbik eset, ha nincsen gyermek, aki áldozata két felelőtlen embernek.

Hidd el, bár azt mondják a papir nem számít, ha össze vannak házasodva, nagyobb felelősséggel próbálják megoldani a felmerülő nehézségeket. Persze van házaság, amelyet semmi sem menthet meg.

Amikor két ember gyermeket vállal, az minimum 20 éves program egy házasságban. Ha több gyermek van, súlyosabb a felelőség. Azt, hogy egy nő vállalja-e az ezzel járó kötöttséget, "szerepet" azt azelőtt kell eldönteni, mielőtt gyermeket vállalunk. Mert utána már kevés korrigálási lehetőség van, amit felelőségteljesen megtehetünk. Hogy mindehhez milyen társsal rendelkezünk(választottunk), az is rajtunk múlik. Ha jó férjel, apával(gyermekeink) rendelkezünk, nem lesz "házasság a nő sírja". a nem, azzá válhat, de ilyenkor már nem mi(én) vagyok ebből a szempontból a fontos, hanem a gyermek(ek) akit a világra hoztam. Miután fölneveltem, rendezhetem az életemet. De addig nem, mert az felelőtlenség lenne. Erre bizonyték a rengeteg apa, anya nélkül felnőtt lelkileg sérült felnőtt, akikkel naponta találkozhatunk (szenvedhetünk tőlük iskolában, munkahelyen)

Amit leírtam, 40 év tapasztalata mondatja velem. Hidd el, nincsen jobb dolog egy ma élő gyermeknek, mint apa, anya szeretete mellett fölnőni, szerető családban.

Szerintem ilyen "régi" mondás nincs is, ezt valamelyik "jópofa" találta ki az ivóban.

Nem is értek egyet vele. Szerintem a házasság nem a nő sírja, hanem ellenkezőleg, az életének célja és értelme. Csak emiatt maradt fenn az emberiség.

A rossz házasság valóban az. Ebben is buta dolog általánosítani, csak azért, mert vannak emberek, akiknek az házasságuk balul sikerült. Szerintem ez a mondás még az "őskorból" ered, amikor még nem sok beleszólásuk volt a nőknek az életükbe.

Az én szüleim 30 éve élnek boldogságban egymás mellett, és soha nem emlékszem arra, hogy valaha is lett volna köztük komolyabb, hangosabb konfliktus. Mindig olyan jó rájuk nézni, mert annyira szeretik egymást, és ez szerintem többet ér, bármifajta karriernél. Számomra pedig az volt az igaz megváltás, mikor megismertem a mostani párom! Három éve vagyunk együtt, közös erővel, és áldozathozatallal zökkenőmentesen, de valami fantasztikus érzés szeretni és örömet okozni neki, néha teljesen önzetlenül (kívánom, hogy ezt egyszer éld át te is!).

Szeretni és szeretve lenni! Szerintem ez egy csodálatos dolog. Persze, hogy valaki megtalálja az erre megfelelő embert, ahhoz sok türelem, és áldozat szükséges, de nagyon megéri. Az ember örömmel mond le, és fogadja el minden tökéletlenségével a másikat olyannak, amilyen, ha igazán szeret. És a szeretet alatt jelen esetben, nem azt az agyonszirupozott, hollywood-i, nyálas l'amour-t értem, ami a vásznakról árad, hanem az igazi, az EMBER iránt érzett, magasabb rendű, odaadó szeretetet(tessék Oravecz Nóra helyett, pl. több Tolsztojt olvasni!).

"Nehezen felépített karrier". Baromi sokat ér vele az ember, ha azon veszi észre magát, hogy az agyonhajszoltságtól kiégetten, valódi lelki örömök nélkül, 60 évesen egyedül találja magát, és az emberi kapcsolatai kimerülnek a felszínes "barátságokban", néhány semmitmondó trécselésben.

"A mai nőknek..." Tévedés! Ugyanis a szingli generáció elkezdett öregedni! Ezt az életfelfogást a legjobban a 60-as, 70-es években szülhetett korosztály képviseli, és a 90-es, 2000-es években volt a csúcsán. Viszont a mai, tizen és huszonévesesek egyre inkább újra fontosnak tartják a komoly kapcsolatokat, jobban hajlanak a házasság felé. Persze ez még annyira nem feltűnő, de tény, hogy van egy új, neo-konzervatív tendencia, ami főleg a 90-es években született generációra jellemző, ami persze még egyelőre nem meghatározó. Az egyik 34 éves, szingli barátnőm csak ámul, hogy sok, mai 20 év körüli lány, úgy gondolkozik a kapcsolatokról, mint az ő anyjának a generációja. Nem tudja egyszerűen pl. az megérteni, hogy: "20 évesen mi a frásznak van a nagy részük komoly kapcsolatban, otthon a barátjával, ahelyett, hogy a buliznának, mint azt ők tették 20 évesen".

Közép-Európában (egyelőre Magyarországra sajnos ez még nem igaz), szinte minden országban elkezdett újra nőni, évtizedek után, az élteveszületések, és a házasságok száma. Ez szerintem igazán elgondolkodtató. A karrierista életfelfogás elterjedése, és stabilizálódása egy társadalom halálához vezet, ezért hát természetszerűen el kell tűnnie, és el is fon tűnni, mert nem más, csak az átmeneti kor egy beteges csökevénye. 24/N