Mit szóltok ehhez?

Nagyon elegem van, mélypont. Önmagamat teljesen elutasító, öngyűlölő, bűntudatos, gyötrődő, reménytelen, mindenkitől eltávolodott, gyűlölködő, agresszív, önsajnáló, irigy és fásult vagyok. Nem bírom elviselni az osztálytársaimat, sehol sem találom a helyem, iszonyú magányosnak érzem magam a suliban. Kb. 2-3 emberre vagyok kíváncsi, akiket teljesen igaz, közeli barátaimnak tartok, de már róluk is kezdek lemondani, hiszen rögeszmés lettem, hogy biztosan utálnak. Teljesen beleragadtam ebbe, egész nap egészségtelen kajákat eszem. Tudatosan beteg, szenvedő, sajnálatra méltó akarok lenni, erre törekszem, de aki sajnál arra mérges vagyok.

Elhatároztam, hogy lesz ami lesz, alig maradt pár hét a suliból. Ellógom, itthon leszek, vagy könyvtárba járok, vagy akármi (a neveltetésemtől fogva nagyon szabadlelkű vagyok, gyakran lógok egy-egy napot a suliból), az orvostól szerzek majd igazolást. Lesz erdei suli, arra vagy elmegyek és végigszenvedem, vagy beteget jelentek. Nyáron úgyis azt csinálok amit akarok, azzal nem lesz baj, és iskolát váltok. Konkrétan a Waldorfba akarok menni, mert sokkal inkább vonz a szellemisége, noha a mostani sulimat is szeretem, csak a közvetlen környezetem nem tudom elviselni (osztály például). Ami fejlesztene és amitől "meggyógyulnék" az az alkotás lenne, imádok (vagy imádtam?) rajzolni, festeni, fotózni, írni, alkotni, de dühbe gurulok, ha ezeket kellene csinálnom, utálom ezeket(=magamat) és nem is akarok fejlődni vagy újra boldog lenni. Csak itthon vagy akárhol máshol, de egyedül akarok lenni, olvasni, enni és ennyi, elegem van mindenkiből, talán megszököm vagy halálra éheztetem magam (mert imádok enni de ez még nagyobb szenvedés lenne).

15L