Szerintetek az öngyilkosság bátorság vagy gyávaság?

Élethelyzettől és belátási képességtől függ szerintem.

El tudok képzelni olyan helyzetet, amelyben gondos mérlegelés után, belátási képességének teljes birtokában dönt úgy valaki, hogy számára (és esetleg szerettei számára) jobb, ha megszűnik létezni. Példának: egy súlyosan beteg, folyamatosan de lassan romló állapottal simán eljuthat odáig, hogy fájdalomcsillapítók tömegén él kínok között magatehetetlenül, kilátásai pedig 1-2-3 év vegetálás. Dönthet úgy, hogy _ez_ neki túl sok.

Persze ott van a másik véglet is, egy rossz iskolai vizsgaeredményt követő öngyilkossági kísérlet egyszerű figyelemfelhívásba csomagolt menekülési tett. Nem azért teszi, mert meg akarja szüntetni a létét, hanem azért, hogy megmentsék. Ilyenkor se belátási képesség, se mérlegelés. Pszichiátriai eset.

Szóval "az öngyilkosság" lehet sok minden. Az adott személytől, annak életfelfogásától és az aktuális élethelyzettől függ, hogy racionális (adott esetben logikus) döntés, vagy "figyelj rám" vészjelzés, esetleg valamely hirtelen lelki trauma által kiváltott elmezavar.

bátorság, de hülyeség, kb ez lenne a legpontosabb

szóval bizonyos értelemben bátorság, de ha ezt kimondjuk, akkor egyesek már rögtön arra gondolnak, hogy húú de bátor :D

hát inkább hülye

- Felelőtlen kérdés.

Kitől kaptad az életet? - Nem te hoztad létre magad, akkor -szerintem- nincs jogod megszüntetni.

- Keresd inkább az élet értelmét, miért kaptad, kitől kaptad. Próbálj Vele kapcsolatot teremteni, keresztyénként a Biblián keresztül-

-A földi halállal nincs vége mindennek. Folytatódik. A Teremtő és Megváltó Istennel az örökéletben,- Isten nélkül a kárhozatban. Az öngyilkos ez utóbbit választja.

-- A keresztyének Istene az ÉLET és nem a halál Istene.

Loisz: ez is egy valamelyest tolerálható vélemény. Szkeptikusként (neked: "ateistaként") viszont azt mondom, hogy hited alapját nem túl szerencsés felhasználni arra, hogy ezt a véleményt másokra erőltesd.

Te így látod, hát a saját életedet éld le ezen értékrendek mentén. Akinek van rá késztetése, az meg fogja találni Istent a te "térítésed" nélkül is. Aki erre nem fogékony (vagy nem egyeztethető össze a felfogásával), arra meg felesleges erőltetni, mert hatástalan marad.

Loisz, nem kötözködni akarok, mert tényleg szép dolog a hit, de ez egyrészt egy ateistát nem tántorít el, sőt, talán még jobban felhergel. Értem h neked ez a hivatkozási alapod és a te felfogásod szerint Isten parancsa nagyon nyomós érv. De most hadd mondjak el egy esetet. Az egyik barátnőm nem olyan tipikus hívő, foglalkoztatják a "földöntúli" dolgok, de nem tartozik egyházhoz és nagyon racionálisan látja a dolgokat. A barátja, aki hithű katolikus volt pár hónapja lett öngyilkos. A valódi indokok most másodlagosak, legyen elég annyi, h nagyon labilis volt lelkileg, túlérzékeny, féltékeny, saját magának kreálta a problémákat, de olyan igazán nyomós oka nem lett volna arra h ezt tegye. Nem fejtem ki, csak kérlek h hidd el, h nem volt igazán baja, hanem az elméje volt elborulva. Most jön a csavar: a nagy vallás meg Isten mániájában bebeszélte magának azt, h ő feláldozza magát a világért, a halála ugyanúgy jó lesz mindenkinek (nem csak a hozzátartozóinak, mindenkinek), mint Jézus halála! Ő pont h a nagy ájtatosságával legitimizálta a gyöszöttségét, pedig elhiheted, h rengeteg irigylésre méltó dolog volt az életében! Csak azt akartam ezzel mondani, h a vallásos meggyőződés néha kevés, ha bekattan vkinek az agya akkor az sem számít.

Aztán a kérdésre válaszolva, emiatt az eset miatt és a GYK-n nyavalygó tökéletlenek miatt mérhetetlenül lenézem az öngyilkosokat és a hullajelölteket. Egy rendkívül kis százaléknál el tudom fogadni, már említették a betegség miattit például, de elhiszem h lehet még ezenkívül más helyzet is. De ezek száma elenyésző!!! Szerintem egyértelműen gyávaság. Persze én is tudom h itt is vannak árnyalatok, pl. a kamaszok sokat gondolnak erre, és ha kibeszélik magukból akkor már nincs is gond. Őket nem nézem le, amíg egy bizonyos szint alatt van, meg úgy általában is, amíg azt érzem h még nem fészkelte be magát ez a gondolat annyira a fejébe a másiknak, addig inkább bennem is az együttérzés dominál. Na de amikor már csak passzióból csinálja valaki, hisztiből mondogatja h nincs értelme az életemnek, inkább megölöm magam, és rohadtul nem próbál meg változtatni, az az én szememben egy senki.

Nem is maga a tett elkövetése a gyávaság. Azt hiszem ezt el kell ismernem, h magát a cselekvéssort végrehajtani megkíván egy kis lelkierőt. Ami elvezette ehhez a tetthez, az a gyávaság. (Még mindig a nagy többségről beszélek, a kivételnek mindig helyet hagyok, csak nagyon keveset). H soha nem tudott a sarkára állni, hagyta h mások rátelepedjenek, sodródott, egy épkézláb döntése nem volt, meg mit tudom én kinek milyen az egyéni életútja, de biztos h nem tett meg mindent, mert elfogadta h ő egy vesztes. És aki saját magát vesztesnek tartja azon én mit tiszteljek?

Már elnézést, kedves kérdező, de mégis, kinek akarsz te "megfelelni", "bizonyítani", amikor ilyen kérdésen agyalsz? Mi az, hogy bátorság-e vagy gyávaság? Tudod mit? Egyik sem. Hanem a VÉG. Utána már nincs bátorság, nincs gyávaság, csak fájdalmat, káoszt hagysz magad után, esetleg más is megy utánad.

Talán azt várod, hogy ha megölted magad, valaki azt mondja, hogy "Ez igen. Én sosem tudnám megtenni. Bátor ember." És ettől jobban éreznéd magad?

Inkább azon törnéd a fejed, hogyan változtathatnál a körülményeiden.