A 19. században miért voltak olyan népszerűek a post mortemek?

Régen ez volt a szokás, a temetés kezdetén még nyitva volt legtöbb esetben a koporsó teteje, és a családtagok így búcsúztak el, meg is örökítették, mint a rokon földi létének utolsó bizonyítékát, vagy nem is tudom, mijét. Szerintem is morbid kicsit, bár azt nem tartom helyesnek, hogy a halál manapság személytelen tabu lett. A régi mondás, miszerint "Szép halált adj nékem, Uram" azt jelentette, hogy minden földi dolgát le tudja zárni még életében, és felosztani a családja között az örökséget, majd elbúcsúzni mindenkitől, a halálos ágyat a pár hónapos csecsemőtől kezdve a legidősebb rokonig mindenki vegye körül. És ez lenne szerintem a természetes, a halál nem tabu, a gyereknek nem kell hazudni, mindig az igazat, de mindig úgy, hogy fel tudja fogni és megértse. Azt nyugodtan lehet mondani, hogy nagymami ezentúl a felhőkről figyel, vagy ilyesmi. De a halál tényéről ne hazudjanak. Temetésre is pár éves gyereket, aki már kicsit is fel tudja fogni, mi történik, nyugodtan el lehet vinni, és nem hazudni neki. Látja, hogy baj van, de így nem fogja tudni mi, és nem fogja tudni, hová tűnt a szeretett nagyszülő pl.

Nagyanyám mesélte, hogy ő még kicsi volt, amikor az édesapja meghalt, konkrétan hétvégente pincérkedett, és kiküldött egy részeget, már nem szolgálta ki. Az megvárta, és fejbeverte, betört a koponyája, egy hétig szenvedett majd meghalt. Nem sokra emlékszik nagyanyám, ő akkor 3 éves volt, de azt megmaradt benne, hogy egy magas, sovány, bekötött fejű férfi ágyánál az anyukája felemelte, és azt mondta neki, hogy nézd meg apádat, most látod utoljára. Ennyi volt mindössze az emléke.

Kicsit elkanyarodtam, de mindegy. Szóval szerintem is bizarr egy kicsit, de a régi világban ez megszokott, természetes volt. 1984-ben apai nagyapám temetéséről is fotósorozatok vannak, én őt nem ismertem, mert később születtem.