Néhány kérdés a halállal kapcsolatban, ti hogyan vélekedtek ezekről?

Nos, én személy szerint a hagyományos temetést szeretnék, a szülőfalum temetőjében. Temetésen még nem voltam (remélem nem is lesz szükséges) de szerintem fényképezni nem illik... Most miért jó azt nézegetni, hogy hogy nézett ki a rokonod/barátod koporsója, esetleg hogy sírtak a szülei stb...? A búcsúlevelet én sose szerettem. Az egy picit olyan, mintha a halott a halála után is azért meg akarna szólalni. Nem szimpatikus nekem.

Hogy mi vár a halál után? Ki tudja? Vallás kérdése. Ha keresztény vagy akkor a Mennyországba jutsz (vagy a Pokolba, de vegyük úgy, hogy jó ember vagy). Ha buddhista vagy akkor újjászületsz egy új testben (Hacsak nem érted el a nirvána állapotát, de ettől is tekintsünk el). Teljesen tőled függő dolog ez, hogy hogy fogod fel.

Személyes véleményem, hogy nagyon igazságtalan lenne az Élet, a Sors vagy nevezzük úgy, ahogy akarjuk, ha mindenkinek csak 1 életet adna. Gondolj bele, míg az egyik gyermek egy milliárdos családba születik, 90 évet él úgy, hogy egy csettintésébe kerül, aztán máris kettőt kap abból amit kér addig a másik 3 évesen éhen hal Afrikában, úgy, hogy még esélye sem volt arra, hogy jobb élete legyen. Én hiszek a reinkarnációban és buddhista vagyok.

Ami az illendőket illeti egyetértek az előző válaszolóval (ma 16:52).

„Ti melyik temetési formát tartjátok "jobbnak", melyiket szeretnétek?”

Én a hamvasztást tartom a legcélszerűbbnek hogy az elhunyt tudata (lelke), – amiről feltételezzük hogy nem szűnik meg létezni a test halálával – ne kételkedjen abban, hogy szerepe abban a testben és azzal a személyiséggel véget ért.

„Mit gondoltok, mi vár a halál után?”

Hogy mi vár a halál után, azt nem tudjuk. Én azt gondolom, hogy a tudat folytatja korábbi tevékenységét, mindaddig míg belátja, hogy a halál valóban végbement rajta, akkor jön a belátás, hogy feladatát korántsem fejezte be, akkor időszerűvé válik a reinkarnáció szándéka.

Nagyszüleim, férjem, sógorom, Édesanyám halt meg, tehát én is rendesen benne vagyok a témában.

Azt tartom a legmegfelelőbb temetési formának, amit az elhúnyt maga részére annak ítélt, vagy, ha szándékát nem nyilvánította ki, akkor a szívbéli hozzátartozói annak itélnek, beleszámítva az anyagi lehetőségüket is.

Ennek megfelelően temettük mi is szeretteinket -különbözö képpen.

Magam részére már kinyilvánítottam a szándékom a gyerekemnek: ha eljön az ideje, ő majd tudni fogja, hogy cselekedjen, ebben biztos vagyok, és úgy lesz jó, ahogy gondolja. (a koporsós temetés már biztos nem jön szóba, adok még magamnak vagy 25 évet, addigra jó, ha még talpalatnyi helyünk lesz a Földön:) de jó lenne valami különleges helyen elszóratni a hamvaimat, (Szív hídjai) de hát még azt nem találtam meg.

Igaz, furcsálom azt is, ha valaki szóróparcellában búcsúztatja el a hozzátartozóját, és utána minden családi ünnep alkalmából (születésnap, névnap, anyáknapja) ott kóborol a parcella körül a temetőben, és rózsákat szór az urnatartónál, ahol a víz elmosta a hamvakat. Ha valaki így dönt, vállalja is fel a következményeit.

És tapasztaltam már olyant is, hogy valaki megszakította a kapcsolatot a legjobb barátjával, mert az a feleség halála után a hamvasztott temetést választotta, a koporsós helyett.

Azt gondolom, hogy a gyász az, amiben binden döntés elfogadható, itt már igazából nem kell semmit méricskélni, aki igaz szívével szerette az elhúnytat, az úgy gyászol, ahogy a szíve diktálj, a többi pedig nem számít!!!

Nem, nem szoktunk fényképezni a temetésen, szerintem is morbid dolog. Ha azt a kis időt, amit az ember a szerettei ravatalánál tölt, nem tudja örök életére beleégetni a lelkébe, akkor azon a fénykép sem segít. (Itt eltér a véleményünk, - nem elfelejteni kell, hanem a kegyes sors úgyis kitöröl mindent az emlékezetből.) Voltak lelkes rokonok ezügyben, de szerencsére megkérdezték, hogy akarjuk e, tehát volt alkalmunk határozott nemet mondani.

Elbúcsúzni lehet!!!!!

Egyázi és polgári temetési szertartás alkalmával is el lehet mondani a búcsúkat, akár többet is, amit a barátok, hozzátartozók gondolnak, mindeki elmondhatja, amit akarja.

Én nem mondtam sehol búcsút mindeki előtt, bizonyára nem is lett volna erőm elmondani, habár igen nagy őnfegyelemmel bírok. De ott a ravatalná nem vállaltam be. Meg amúgy is, elbúcsúztam akkor és ott, ahol módom volt Tőlük.

Bízom benne, hogy nem itt ér véget az "élet".

Én csak hiszem és remélem, de Édesapám is tapasztalta is: itt vannak köztünk!