Kötődtél már nagyon egy kutyához? Mégis mennyire szerethet egy ember egy állatot?

Első, én nem értek Veled egyet.

Igenis egy kutya jobban tud szeretni, mint egy ember.

És sajnos elég sok család van, ahol nagyon is meg tudom érteni, ha a gyerek jobban szeret egy kutyát, mint a saját szüleit.

(Sőt ismerek is ilyen - ma már 30 feletti - "gyerekeket", akik állami gondozásban nőttek fel, és soha nem sírtak, csak amikor elveszett vagy meghalt a kutyájuk.)

Hány pedofil/gyilkos/alkoholista/rossz indulatú/családját rettegésben tartó... kutyát ismersz?

Soha életemben nem féltem egyetlen kóborkutyától sem, viszont este egyedül hazafelé menet igen sűrűn nézegetek a hátam mögé, nem követ-e egy ember...

Kérdező, én nagyon meg tudlak érteni, nekem most 4 kutyám és 3 macskám van, mindenki utcáról befogadott vagy menhelyi (kivéve egy KÁJ-t).

Nyáron pszichiáterhez kerültem generalizált szorongással.

Ez ilyen kis lájtos dolognak tűnik, de amikor félsz elaludni és nem tudsz uralkodni a gondolataidon, halálfélelmed van és olyan fizikai tüneteket produkálsz, hogy ráz a hideg, ráng a tested, sírsz és kínodban csak kúszol a földön, akkor azért kicsit besz.rsz.

Semmi, de semmi nem tudott megnyugtatni, még a gyógyszerek sem, csak az, hogy kicsúsztam a kutyáimhoz.

Körülvettek, nyalogattak, kapaszkodtam a bundájukba, simogattam őket...

na most is ideges lettem, hogy visszaemlékszem a dolgokra, pedig már sokkal jobban vagyok.

Nem túlzás azt mondanom, hogy Nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok és nem máshol.

Annyira össze vagyunk nőve, hogy bevallom - bár imádom a barátaimat -, de akkor érzem magam a legjobban, ha a kutyáimmal "falkavonulhatok" az erdőben.

Volt egy különösen nehéz időszak az életemben, nem volt kire támaszkodnom, és ahányszor el kellett válnom pár órára a kutyáimtól, nap közben a mobilomban kerestem a számukat...:D

(nyugi, ez nem a pszichiátriai eset miatt volt, csak szórakozott vagyok kicsit...)

Igazi személyiségük van.

és bár még elég visszamaradott a legtöbb ember felfogása ezen a téren, bizonyított tény, hogy a kutyák értik a beszédünket.

(Nyilván egy emberek közt nem szocializálódott kutya nem úgy, ahogy egy emberek közt felnőtt, de a saját kutyáink például szó szerint(!) értik a beszédünket.)

Kismillió példát tudnék felhozni ennek alátámasztására, de azt gondolom, Csányi Vilmos professzor kicsit magasabb szinten tud erről beszélni...:)

De valóban, a saját kommunikációnkban is tapasztalom ezt.

Ami nem mellékes, mert immár kutyakiképzéssel is foglalkozom, és aki erre nyitott, annak egy kicsit rendhagyó módon is próbálok segíteni.

Volt például egy elképesztően agresszív ivartalan szuka kutya, aki még kölykökre is támadt.

A megoldás egy kutyaiskola vezetője szerint: fojtó nyakörvet tenni a kutyára, és ha morog, megrántani a fojtót, ha meg támad, póráznál fogva lógatni a levegőben 3-5 másodpercig és üvölteni a kutyával, hogy NEM.

Hát mondanom sem kell, a helyzet ettől csak még rosszabb lett.

Voltak profibb kutyasuliban is, ahol a klikkerezést javasolták, amire már egy fokkal jobban reagált a kutya - mivel ez agressziómentes nevelés, de olyan átütő sikert ez sem hozott.

Végül a kutya hozzám került, a gazdája nem bírt vele, én meg befogadtam.

Nálam is jelentkeztek az agresszióproblémák, a többi kutyámnak esett neki.

(Hozzáteszem, ő 18 kiló, a legnagyobb - még kölyök - kutyám akkor volt 56 kg.)

Én meg ahányszor morgott, elmondtam neki úgy, mint egy kisgyereknek, gügyögve, kedvesen, nyugodtan, hogy Pocikaaaa... nem szeretem, ha ezt csinálooood...

Ennyi.

Pocika pedig rám nézett, az arckifejezése a vicsorításból 2 másodperc alatt ment át valami leírhatatlan giccsbe.:D

Megadóan jött hozzám, szinte már bocsánatot kért...

Ez még kb. 5x megismétlődött, + elkezdtünk agilityzni, és azóta mintakutya.:)

Félős kutyánál is működött a dumálás...

Mondjuk ott 1 hónap kellett, de szerencsétlen csípőjét operálni kellett, annyira megverte egy "ember".

Ilyenkor, ha fél a kutya elvileg nem szabad simogatni, mert azt rádicsérésnek veszi. Helyette nem kell róla tudomást venni, természetesen kell viselkedni. Igen, de ez egy sokkos állapotú kölyökkutya esetében azért minden embernek nagy kihívás, szóval én leguggoltam mellé, simogattam, de nem azt mondtam, hogy jól van Manócska, jó kutya vagy, hanem hogy Nézd Manó, mennyi kutyus! Ők barátok! Látod, senki nem akar bántani!...

És Manóra ma már senki rá nem ismer, a maga alá pisilő, reszkető kis pihebundás egy nyitott, életvidám, játékos energiabomba lett...:)

A Közép-ázsiaim meg pont ma nézte ki a számból a kaját, ami már kezdte súrolni a szemtelenség határát...:)

Erre nem visszamorogtam - ahogy azt elvileg kell és szoktam is -, hanem annyit mondtam, hogy Rasid, ha ezt veled csinálnák, már rég morognál...

Erre Rasidbaba a kis 78 kilójával farkcsonk-csóválva kihátrált a személyes teremből...:D

Persze pont azért, mert minden kutya egyéniség, nem lehet azt mondani, hogy minden agresszív kutyával gügyögni kell, és meg van váltva a világ, csak nekem épp szerencsém volt...

Szóval jó dolgok ezek...:)

Egyébként azért sem hülyeség, amit mondasz, mert a legtöbb emberre az állatok közelsége, pláne a szőrös állatok simogatása megnyugtató hatással van.

(Dolgozat előtt, vagy más stresszhelyzetben kifejezetten ajánlott megdögönyözni egy állatot:D)

(Nem véletlenül olyan hatásosak az állatterápiák...)

Ja, azt meg már meg se említsem, hogy annyira jól ismerjük egymást a kis négylábúimmal, hogy csak felveszem az egyikkel a szemkontaktust, magam elé nézek, ő meg bejön lábhoz...

És a legdurvább, hogy még a macskáim is rengeteg jelzést megértenek...

Nagyon sajnálom a kutyusod...:(

Az enyémek még fiatalok, de már előre rettegek attól az időtől, amikor el kell válnunk...

Tessék velem még meg sem történt, de már a gondolatától is sírhatnékom van...

De akkor is úgy gondolom, hogy szerencsések vagyunk, hogy ilyen társakat kapunk az életünk egy nem is olyan kicsi szakaszára...

Ha szabad ilyet javasolnom, én szétnéznék tenyésztőnél/ vagy menhelyen...

A szüleim az első Közép-ázsiaink után 5 évig hallani sem akartak új kutyáról, amíg egy szép napon beállítottam Manóval...

Na azóta van 4.:D

Persze az első kutyát soha nem fogjuk elfelejteni, és a mai napig rengetegszer emlegetjük - ráadásul direkt azt a kölyköt választottuk az alomból, aki a legjobban hasonlított rá...

Bocsi, hogy hosszú lett, csak jól esett leírni...

Első, én nem értek Veled egyet.

Igenis egy kutya jobban tud szeretni, mint egy ember.

És sajnos elég sok család van, ahol nagyon is meg tudom érteni, ha a gyerek jobban szeret egy kutyát, min

Utolsó, szerintem senki nem állította, hogy ha problémák vannak az emberi kapcsolataidban, akkor azt orvosold kutyával mert az a megoldás...

Kicsit kiforgatod a szavainkat...

Nem ismerem azt a nőt, aki többet foglalkozik a kutyáival, mint a gyerekeivel, így ezzel a hozzászólással nem tudok mit kezdeni, nem is tisztem Őt bírálni.

Azt viszont tudom, hogy én is többet foglalkozom a kutyáimmal, mint a saját családommal.

Minden kutyámnak tudom a születési dátumát, de senkiét a családomból.

Ennek meg van a maga oka.

Ahogy annak is, hogy sose mondom a családomon belül senkinek, hogy szeretlek. Nem is mondtam soha.

Szó szerint nem tudom kimondani.

Soha nem öleltem meg közülük senkit viszolygás nélkül.

Gyerek korom óta.

Ha ők akartak megölelni egy idő után megkértem őket, hogy ne. (Egyedül az egyik nagymamám ölelése nem zavar, de még felé sem kezdeményezek ölelést.)

De például apám soha nem is ölelt meg. Pedig anyám az, aki kevésbé szeret.

(De ő egy hisztérikus személyiség, ha megölelne, azt inkább hirtelen rátörő bűntudatból tenné.)

A kutyáimat viszont agyonszeretgetem.

Nem mondom, hogy ez így jó.

De azt sem, hogy rossz.

Ez van.

Mi akárhányszor próbáltunk leülni beszélgetni és megoldani a problémákat, végletes veszekedés lett a vége. Kitagadás, elválás, verekedés.

(Megjegyzem ahogy az lenni szokott, senki nem gondolná, hogy anyám például hogy ki tud fordulni magából.)

Igazából nem is velem van a baj, csak gyerekként (hiába múltam el jó ideje 18, itt akkor is gyerekfunkcióban működöm) magamra veszem a szüleim problémáit.

Tipikus pszichológiai jelenség.

Szóval ebből a helyzetből én magamat nemigen tudom kiléptetni.

(Illetve ebben most egy pszichológus próbál segíteni, de szerinte is családterápia kellene, mert itt nem egyetlen emberrel van gond...)

Szeretetre viszont szükségem van, és szeretnem is kell valakit.

(Persze a barátaim felé is ki tudom mutatni a szeretetet, de szerencsétlen tapasztalatok sorozatával megtanultam, hogy a barátok jönnek és mennek, egyik nap még sülve-főve össze vagyunk nőve, másik nap meg már nem is beszélünk...)

A kutyákkal ez nem történhet meg.

Szükségem van egy ilyen biztos szigetre.

Hogy mindig lesz, aki elkísér, aki velem van, megvéd, és én is gondolkodás nélkül védem meg.

Hogy bármi van, örül nekem és elfogad.

Nem csak akkor kedves velem, ha épp olyanja van.

És megbocsájtja, ha hülyeséget csinálok.

Ez az én terápiám magamnak.

Egyszerűen a lelki életbenmaradásomhoz szükségem van rájuk.

Szerintem gyönyörű dolog, hogy különböző fajok között ilyen lelki szimbiózis kialakulhat.

És ha kicsit körülnézünk, az életünk szinte minden területén ott találjuk a kutyákat.

Legyen az egy magányos idős néni, aki kutyasétáltatások alkalmával barátokat szerez, egy kamasz, akiben talán akkor még nem is tudatosul, mennyire megnyugtató egy kutya jelenléte hazaérve az iskolából, miközben ő harcban áll a fél világgal, egy meddő párnak igenis gyerekpótlék, vagy egy rendőrnek, egy katonának, egy kommandósnak olyan társa, aki sajnos sokszor az életével fizethet a bevetéseken, az idősek otthonának látogatói, akik pár vidám órát szereznek szegény elhanyagolt öregeknek, vagy azok az állatok, akik kórházak gyermekosztályain tesznek látogatásokat és ezzel bizonyítottan segítenek a betegeken, hogy a terápiás kezelések soráról és a segítő illetve jelzőkutyák jelentőségéről már ne is beszéljek...

És mégis telve vannak a menhelyek, rosszabbnál rosszabb állapotban kerülnek oda állatok akiket megkínoztak, elgázoltak és sorsukra hagytak, éheztettek, vertek, élve elástak, kútba vetettek vagy egyszerűen az utcára dobtak.

És ezt a sok kegyetlenséget csakis emberek követik el.

Nincs más faj a Földön, amelyik ilyesmire képes lenne.

Lássuk be, intelligensnek hívni egységesen az egész fajunkat elég merész dolog...

Én hiszek abban, hogy egy ember változhat, ahogy abban is, hogy ha én születek mondjuk egy gyilkos bőrébe, és engem érnek olyan ingerek, amilyenek őt, nem biztos, hogy én nem gyilkoltam volna... sőt.

Tehát nem mondom, hogy fúj ember.

De azt mondom, hogy egy állatot könnyebb szeretni.

Nem ad okot az utálatra.

Akkor sem, ha ragadozó. Nem gonoszságból öl, ölés közben semmiféle agresszivitás nincs jelen a gondolatában.

Az csak a természet törvénye.

De hol van már az ember a természettől?