Rátok szokott ilyen érzelmi vihar törni?

Veletek szokot lenni olyan, hogy mondjuk láttok egy öreg, romos házat valahol Budapesten, vagy csak olvastok róla egy blogban, vagy olyan városrészben sétáltok egy forró nyári, de mégis csöndes délutánon távol a főutak zajától, és elfog az időtlenség érzése, hogy ebben, és az ehhez hasonló házakban vajon kik lakhattak, és milyen életük volt, és hova jutottak, és de jó lenne beszégetni ott lakó idős emberekkel akik felidéznék a letűnt korok hangulatát, és ha ez megtörténik kicsit olyan érzés, mintha általuk a történelem részesévé válnék, mintha beavatnának, és mintha Budapest utcáin világok végtelen sorsai peregtek volna le az elmúlt évtizedekben, és ezeknek mind oly jó lett volna a részese lenni, és ilyenkor elmerengek, hogy mennyi minden történt már a születésem előtt, és azóta is, hogy megszülettem, és felnőttem, és félelmetes érzés, hogy nem tudom hová tenni magamat az időben, hogy vajon a világ keletkezéséhez vagyok-e még közelebb, vagy már a világ pusztulásához, és mennyi mindenről lemaradtunk, lemaradunk, ami időben és/vagy térben nem ott történik, ahol mi vagyunk éppen, és ez egyrészt olyan szomorú, de mégis szép, mert van benne valami emelkedett hangulat, valami áhítat szerűség, és az az illúzió, hogy éltek a múltban és talán most is élnek emberek, akiknek tartalmas, és szép életük van, és úgy érzik, hogy van értelme az életüknek, és valami titokzatos-zegzugos úton haladnak a múlt felől a jövő felé, és az tart valahová, valami nemes cél felé, valami szép, boldog, de mégis szerény, és tisztességes élet felé... Ti hogy nevezitek ezt az érzést, és szerintetek ez normális, hogy ilyen hangulatrohamok törnek néha rám, és nem tudom magam hova tenni a világban?