Normális, hogy így érzek? Más is érez esetleg így?

Húszas éveim elején járok. Nincsenek barátaim, nincsenek ismerőseim, nincs párkapcsolatom, nincs senkim, így érzem jól magam.

Az a baj, hogy minden emberben találok valamit, ami borzalmasan idegesít, lehet, hogy egy ideig nagyon kedvelem, de miután jobban megismerem, egyszerűen visítva menekülök előle.

Utálok beülni szórakozóhelyekre, és idióta hülyeségekről beszélgetni, csak azért, hogy ne otthon üljek.

Én akkor érzem teljesen jól magam, ha egyedül lehetek.

Épp elég, hogy a munkahelyén egész nap emberek között van az ember, akik az idegeire mennek, örül, hogy végre elmehet haza, kidőlhet, bóbiskolhat, kajálhat a tv előtt, végre foglalkozhat saját magával kicsit, és nagy ívben sz@rhat mindenkire.

Hétvégén meg játszik otthon valami hangszeren, vagy énekel, zenét hallgat, sétál, kirándul a hegyen, akármi.

Örülve annak, hogy legalább 2 napig nem kell hülye emberek f@szságait hallgatni.

Egyszerűen nem vágyom párkapcsolatra, nem vágyom senkire.

Ez normális?