A pestiek hogy élik meg azt, hogy olyan sok ember közül ők csak "az egyik"-ek?

Én 3. éve nem tudom feldolgozni, hogy megyek az utcán, ott van kismillió ember, és én csak "egy senki vagyok a sok közül"... A többi ember is, mintha ilyen felhúzhatós robot emberek lennének, csak mennek és mennek... És senkit sem ismerek, engem se ismer senki, nem állítanak meg, hogy na mi van veled Esztikém, anyuék jól vannak-e, jaj de szép az új ruhád, hol vetted, meg stb... :S:S Néha már ott tartok, hogy bárcsak a volt o.társaimmal találkoznék, és jól beszólnának valamit, de még az se... :'(

Amikor Bp-n vagyok, úgy érzem, nincs bennem semmi különleges, semmi érdekes, semmi jó, mindenki szebb is nálam... Ha meg hazajövök, hiába nem futok össze senki ismerőssel, akkor is van egy csomó önbizalmam, olyan büszkeséggel tudok az utcán végigmenni, vagy hogy is mondjam...

Arra lennék kíváncsi, hogy aki születésétől fogva pesten lakik, az hogy éli meg ezt az egészet? (Nem tudom, én legalábbis más hazai nagyvárosokban, ahol eddig jártam, ilyen érzést nem tapasztaltam)