Miért kerüli mindenki a rosszkedvű embereket?

az attol függ hogy milyen kisugárzást nyomat. mert ha sir valaki meg ilyenek,én azt látom ahoz odamennek. de ha olyan gyülölködöen rosszkedve van valakinek hogy a szemével öl ahoz biztos oda nem mennék mert elküldene a sunyiba.

amugy elég nehéz odafigyelni az emberekre mert konkrétan körülnézel és mindenhol a problémákat látod. mindneki fapofával megy az utcán mint vmi robot.ki vannak égve. én meg azért is vidám vagyok. én azzal segitek hogy ha leesik valami felveszem, visszaadom, kiborul a néni zacsija összeszedem stb.de az átlag néppel nem fogllakozom. saját maguk lettek iylenek. ha valakinek nyilván friss baja van az meglátszik azzal esetleg érdemes szobaállni.

Ennél csak az a nagyobb gáz, amikor olyan emberek csinálják ezt, akikről korábban azt gondoltad, barátaid.

Régebben örökké jókedvű voltam, mindig viccelődtem, és rengeteg ember vett körül. Azt gondoltam, rengeteg barátom van. Aztán belekerültem egy sz.r élethelyzetbe, amitől elment minden jókedvem, már egy kezemen meg tudnám számolni, hogy egy évben hány olyan nap van, amikor jól érzem magam a bőrömben. És milyen érdekes, az összes eltünt mellőlem anélkül, hogy egy rossz szót szóltam volna hozzájuk, vagy megbántottam volna őket! Egyszerűen csak nem voltam az az örökké vidám ember.

Ha most összeszámolom, jóindulattak 2 olyan embert tudnék megnevezni, aki megmaradt, aki néha megkérdezi, hogy mi a sz.r van velem.

Nagyot csalódtam az emberekben.

36f

Azért szerintem ez eléggé helyzet függő. A legtöbb embernek ha rossz kedve is van, nem egy vadidegen embertől várja a megváltást. Én pl. kifejezetten tolakodásnak érzem, ha valaki erősködik, hogy de nyugodtan elmondhatom mi bajom van, benne megbízhatok stb. Ha nincs kedvem elmondani úgysem teszem és egy idegen emberben alapból nem bízom annyira és nem is várhatom el, hogy kisírhassam a vállán magamat.

Egyetemista vagyok, ha a koliban vagy a suliban látom hogy valaki kifejezetten rosszkedvű és nincs mellette senki, de legalább látásból ismerem, köszönőviszonyban vagyunk, akkor megszoktam kérdezni, hogy minden rendben van-e, tudok-e segíteni... ha úgy veszem le a reakciójából, hogy szívesen beszélgetne, akkor esetleg rákérdezek a probléma tárgyára is. Amúgy nem, hiszen az is lehet hogy az ég világon semmi közöm hozzá és ezt a rossz kedvű emberke is így gondolja.

A gimnáziumi éveim végén én is úgy veszítettem el a barátaimat, ahogy fölöttem a 36/F-es hozzászóló írta. A szüleim nagyon összevesztek, úgy volt hogy elválnak és hirtelen a tökéletesnek hitt kis családi idill teljesen összedőlt, úgyéreztem az életem kis állandó pontja és menedéke úgy dől össze szépen lassan mint egy kártya vár, költözés, osztozkodás stb. Lelkileg nagyon "megfeküdtem"... A barátaim egyszer sem kérdezték meg, hogy miért jöttem kialvatlan, bedagadt szemekkel iskolába és miért nincs kedvem mindenen nevetni, ami szerintük poénos volt. Elkönyvelték, hogy már nem vagyok jófej és szépen kilöktek a társaságból.

Szerencsére sikerült új társaságot találnom és a jókedvűségemet is visszanyernem, de amint egy kicsi szomorúság is kiül az arcomra valaki azonnal ott terem mellettem a koliban és igyekszik tenni ellenne éppen úgy, ahogy én is igyekszem más mögött állni támaszként, ha szüksége van rá. Szerintem ez nagyon fontos, de sajnos vagy nem sajnos idegen emberektől ezt nem várhatjuk el.

Én egy spontán mosolynak is örülnék az utcán, ettől mindig olyan érzésem van, mintha megsimogatta volna valaki a lelkemet, de már ez is nagyon nagyon ritka, pedig akármilyen sz*r kedvem is van én szívesen mosolygok vissza! 21/L

Szerintem is az okozza a gondot, hogy nem tudnak a másik helyzetén változtatni, a túlzott együttérzés meg azt eredményezné, hogy őket is csak lehúzná. Ez hasonló, mint amikor az orvos nem tudja meggyógyítani a beteget, de ha sokáig foglalkozik vele végül ő is csak megfertőződik. Ez meg mire, ill. kinek jó?

Megjegyzem, akiknek valami gondjuk van, gyakran arra vágynak, hogyha már nem tudnak neki segíteni, akkor ne legyen egyedül, megnyugszik, ha látja, hogy más is ugyanabban a cipőben jár.

Szép napot!

Én pont ellenpélda vagyok... Valahogy úgy jön ki a lépés, hogy általában olyanok vesznek körbe, akiknek valami sötét foltjuk van, ami rányomja a bélyegét a hangulatára. Ennek az oka feltehetően az EQ-ja és az AQ-ja, valamint azok viszonya egymáshoz.

Én is ezt tapasztalom, hogy senki nem foglalkozik azokkal, akiknek igazán kellene valaki. Ennek a legfőbb oka az egoizmus. Mindenki a saját életével van elfoglalva és annyira sok félelemmel rendelkezik saját maga, hogy köszöni szépen, nem kér a máséból.

Ezt jól példázza, hogy ha tömegközlekedésen mész, akkor csak abban az esetben figyelnek fel valakire, ha kb összeesik. Múltkor utaztam a metrón és egy lány a karjára fektette a fejét - enyhén lehunyta a szemét. Tipikus rosszullét-jelek. Megkérdeztem, hogy minden oké-e vele. Kiderült, hogy kb az ájulás határán volt. Na ez a nem mind1, hogy valaki ex ante vagy csak ex post segít másoknak.

A mai világban az esetek 95%ában ex post segítünk a másiknak, s amíg ez így lesz nagyon sok ember fogja szorongásban élni mindennapjait.

Az okokból lekövetkeztethető az is, hogy mivel lehetne változtatni ezen:

a) nem az interneten kellene élni az életet, hanem személyesen (ami nem egyenlő azzal, hogy ne használjuk a hálót)

b) sokkal visszafogottabb érzelmi felindulások

c) a lelki állóképesség tudatos fokozása

d) a kollektivizmus kialakítása (úm az alturizmus kia-sa is kell)

Ha ezek megvannak, akkor beszélhetünk közösségről, addig csak hideg, rideg, elsilányult társadalmunk van csupán.

Üdv